Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


„VALAHOL UTAT VESZTETTÜNK”

2009.08.16

Sokáig lesz, sokáig tart még
A régi sors, a régi átok?
Késlekedő, tunya, vörös Nap
Hozzád kiáltok.

Ady Endre

„Valahol utat vesztettünk”

Igen, kétségtelen, hogy valahol utat veszettünk mindannyian. Ebben pedig a mi felelősségünk megkérdőjelezhetetlen, hiszen egyaránt tagjai, alakítói és résztvevői vagyunk a világunknak, habár ezt sokan megkérdőjelezik, mások egyenesen tagadják.
            A jelenlegi gazdasági válság hatásait csak most kezdjük érezni a bőrünkön, miközben az évek óta dúló „hideg polgárháború” lassacskán felemészt bennünket. A hazai belpolitikai mocsár elfelejteti velünk, hogy mekkora a baj valójában. A mi bűnünk és a mi felelősségünk itt érezhető a legjobban, mert azok a kevesek, akik messzebbre látnak Mucsánál hallgatnak, miközben mások ordítoznak, rendről és elszámoltatásról üvöltöznek.
            Feltehető a kérdés, hogy jutottunk ide? Többek között erre voltunk kíváncsiak, mi fiatal szocialisták, az „ifjú gárda”, mikor meghívtuk magunk közé mozgalmunk bölcs öregjét, Vitányi Ivánt. A beszélgetés jó hangulatban és a közönség aktív részvételével zajlott. Klubhelységünk a nyári szezon kellős közepén is megtelt érdeklődni vágyó emberekkel, ami számomra azt bizonyította, hogy a baloldalt nem hagyják magára az emberek, ha a baloldal szóba áll velük.

A Maya-fátyolon túl

A régi hinduk bölcsessége szerint az ember nem képes hosszasan szembenézni a világgal és annak fenyegető kihívásaival, ezért öncsaláshoz folyamodik. A maya-fátyol az a lepel, amitől rózsaszínben látjuk a világot, de erre hajaz az összes többi vallás és misztérium is, az ókortól egészen napjainkig.
            A jelenlegi válsággal kapcsolatban Vitányi szerint nem az a fontos, hogy miért történt, hanem az, hogy meddig tart és mit tehetünk ellene. Nem kell ahhoz Hamvas Bélától elolvasnunk a Világválság c. tanulmányát, elég, ha némi érdeklődéssel figyeljük az emberiség történelmét, mert akkor könnyen rájöhetünk, hogy az folyamatos válságok története.
            Egészen az újkor megjelenéséig azonban a vallás elég erős fogódzó volt ahhoz, hogy ezt elfedhesse a nyugati ember előtt. A viszonylagos rend és a fenyegető válság kényszerű váltakozása az újkor hozománya: ez a piac-pénz-polgárság „szentháromságának” kora. (Leánykori nevén: kapitalizmus.) Az új világállapot alapvető élménye a szakadatlan és irreverzibilis változás. Érthető, hogy erről nem szeretnénk tudni, ezért tartották és tartják az emberek szemük elé a Maya-fátylat.
            Az újkor első szakaszát az jellemezte, hogy a gazdaság és annak művelői függetlenségre törekedtek, mert velük szemben állt a feudális állam abszolút hatalma és bürokratikus gépezete. Ennek a kornak nagy fordulópontjait, válságait görcsös forradalmak rohamai vezették le. A forradalmak kora 1648-tól 1968-ig, kétszázhúsz éven át tartott.
            Jelen korunkban már nem az állami abszolutizmust kell legyőzni, hanem a gazdaság fejlődésének anomáliáit és túlburjánzását egyrészt; másfelől a társadalom szövevényének, a „szabadság kis köreinek” ellenállását kell megerősítenünk. Összefoglalva: jelenleg a piaci abszolutizmus válságát éljük és arra keressük a választ.
            Ebből a gondolatmenetből az következik, hogy a válságok törvényszerűek. Megjelenésük azonban lappangó, tehát apokaliptikus. A gazdaság-társadalom-állam mozgása időnként kilép abból a körből, amit az épp ott és akkor élő ember – a Maya fátylán át – racionálisnak és jogosnak talál. Olyasmi történik, ami előreláthatatlan, egyaránt vezet nagy katasztrófákhoz és új vívmányokhoz. Hirtelen elszegényedéshez, fasizmushoz, világháborúhoz. És új fejlődési lehetőségekhez, például a jóléti államhoz. A válasz kétségtelenül „forradalmi” lesz és ezt nem Marx találta ki, ő csak levezette a történelmi fejlődésből. Vitányi itt hangot adott annak a véleményének is, hogy sajnálatos szegénységi bizonyítványunk abban is keresendő, hogy annak idején az említett gondolkodó életművéből a proletárforradalmat és nem az ember felszabadításának eszméjét olvastuk ki.
            A válságok nemcsak lezárnak egy kultúrát, de arra ösztönöznek, hogy megtaláljuk az ellenszert és a progresszív választ. Évekkel korábban Marx ezt így fogalmazta meg: [a forradalmak] „állandóan bírálják önmagukat, folyton megszakítják saját menetüket, visszatérnek a látszólag már elvégzetthez, hogy megint újból elkezdjék, kegyetlen alapossággal gúnyolják első kísérleteik felemásságait, gyengéit és gyatraságait, úgy látszik, mintha ellenfelüket csak azért tepernék le, hogy az új erőt szívjon a földből s még nagyobb óriásként egyenesedjék fel velük szemben, mindig újra visszariadnak saját céljaik bizonytalan hatalmasságától, míg meg nem teremtődik az a helyzet, amely minden visszafordulást lehetetlenné tesz, s a viszonyok maguk kiáltják: Hic Rhodus, hic salta!”

Mit ér az ember, ha magyar?

Vitányi meghívásának további apropóját az adta, hogy az elmúlt hónapok, különösen az EP-választás utáni helyzetben szembesültünk illúzióinkkal: végleg elvesztettük másként baloldali, tehát liberális barátainkat, másrészt az MSZP helyzetéről és a kibontakozás lehetőségéről több cikk is napvilágot látott.
            Elsőként Hegyi Gyula írt egy kisebb dolgozatot, melyben a balra fordulás szükségességéről beszélt. Ehhez kapcsolódott Földes György esszéje, mely a baloldaliság újragondolását a fejlesztő és esélyteremtő állam képében látja. Az alternatíván túl Földes rámutatott arra is, hogy a „(poszt)kádári-közép” alkotóenergiái végleg kimerültek, így a mozgalom szellemi és fizikai felfrissítése is égető.
            Ez elsőre félreértelmezhető és egyfajta szimpla generációs kérdésnek tűnik a laikus szemlélő előtt. A generációs törésvonalak valójában elfedik azt a mélyebb, strukturális ellentétet mely visszavezethető a „reform-kommunista szellem” és az MSZP „konzervatív” vagy „népi” jobbszárnya közötti érdekellentétre. Erre többek között két cikkében Kalmár Szilárd hívta fel a figyelmet, mely tanulságul szolgál mindannyiunk számára.
            A magyar jellem tragikus traumájáról Arany és Ady meghatóan írt, melyet Vitányi fejből idézett:

„Nem dolgozom, csak ha valami hajt, / Egyébként lusta mélabú temet, / Nem tagadom a keleti fajt.” (Arany János)

„Pimasz szép arccal látszik, hogy akar, / De közben búsan lekönyököl, / Nyög sír, ez az én fajtám, a magyar.” (Ady Endre)

A valóság sajnos kegyetlenebb képet mutat az irodalomnál. Azt kellett megtapasztalnunk, hogy „magyar trauma” sokak számára a mélylélektani értelemben vett komplexussá vált: egyrészt a magyar zárkózott lett a világgal szemben, másrészt minden hibáink, tévedésünk és mulasztásunk alóli felmentéssé vált. Erről jut eszembe Hofi egy találó mondása:
„senki sem tud akkorát ártani nekünk, mint mi magunk.”
            Ez kétségtelen egy veszedelmes önigazolás forrása volt egykoron, miként ma is, melyet Vitányi plasztikusan ecsetelt: „Azért mert ÉN nem végeztem el az iskoláimat, nem vagyok sikeres a munkában, rossz a házasságom, egész nap a kocsmában vagyok – mindezért nem én vagyok a felelős. Hanem az, hogy magyar vagyok, és bennünket magyarokat bántanak és üldöznek az idegenek. Ki kell őket kergetni, bankjainak és bevásárló központjaikkal együtt, hogy megteremthessük a (nagy-nagy) Magyar Igazságot!”
            A csúcsra járatott nacionalizmus és a lassacskán mindennapossá váló antiszemitizmus a „nemzeti sajtó” szerint a gazdasági élet visszaszerzésére irányult. A „Magyarország a magyaroké” jellegű kampány valójában persze nem a hazafiságról, hanem arról szól, hogy a hatalomból kihullott egykori vezetőréteg visszaszerezze addigi kulcspozícióit, és társadalmi felhatalmazással magánvagyonukat gyarapítsák.
            Helyzetünk kulcsa kétségtelenül a tudati struktúrában keresendő: ha végigtekintünk az elmúlt kb. 200 év magyar történelmén és megnézzük, hogy mennyi ideig volt tényleges demokrácia elszörnyülködünk. 1848/49-2009 között összesen alig jön ki 25 év. Ez a sajnálatos demokrácia-deficit, mely a polgári kultúra és szellem hiányára mindennél jobban rámutat. Ráadásul Köztes-Európában a forradalmak rendre elbuktak és a feudalizmus tett „engedményeket” a civil társadalomnak ilyen-olyan mértékben.
            A feudalizmus felszámolása, a civil társadalom létrehozása nem megy egyik napról a másikra, látszatintézkedésekkel pedig nem lehet elérni. A becsületsüllyesztő az becsületsüllyesztő marad, függetlenül attól, hogy a cégéren „kocsma” helyett a polgáribb „kávézó” szócska szerepel. A kávé ugyanúgy borzasztó, a fröccs pedig ihatatlan.
            Merre tovább? Adja magát a kérdés. A mostani válság és a közelgő ellenzéki szerep, bár kétségtelen pokoljárásnak tűnik egyeseknek, számomra amolyan purgatórium, ahol kialakíthatjuk a mozgalom új szellemi bázisát, mellyel politikai stratégiát építhetünk fel. Vitányi szerint, ha el tudjuk magyarázni az embereknek, hogy intézkedéseinket és politikánkat milyen gazdasági erőviszonyok közepette kell kialakítanunk, akkor és csak akkor visszaszerezhetjük megroppant hitelünket. Ehhez pedig racionális érvrendszerre és alternatív jövőképre van szükségünk, mely hatásosan szembeszáll a nacionalista mámorral szemben. Az alternatíva mindenképpen az erős államban keresendő, mely képes megvédeni az állampolgárt a piaccal szemben és a magaskultúra, mely elvezet bennünket a „minőség szocializmusába.”

            Ne felejtsük el: „a nyugati társadalmak széthullása és rossz közérzete már eléggé akut ahhoz, hogy a szocializmus szükségességét sugallja, mely képes biztosítani az emberi közösség és szolidaritás valódi lehetőségeit.” (Tony Wright)
            Befejezés gyanánt mit írhatok? A beszélgetés dolgaink újra- és átgondolására ösztönöztek, annak a reményében, hogy talán lesz kibontakozás. Ekkor az eltévedt lovas végre meglelheti a helyes irányt.

Csókás Máté
2009. augusztus 16.

A témával kapcsolatos írások itt találhatóak:

Kalmár Szilárd: Fialok a baloldalon (2009. június 20.)
/cikkek/cikkek/fiatalok-a-baloldalon
Kalmár Szilárd: Hol rontottuk el? (2009. június 25.)
/cikkek/cikkek/hol-rontottuk-el_
Vitányi Iván: Mi a magyar most? (2009. március 31.)
http://www.ujreformkor.hu/vitanyi-ivan-mi-magyar-most
Vitányi Iván: Maja-fátyol; Élet és Irodalom LIII./16. 2009. április 17.
http://www.es.hu/index.php?view=doc;22674
Vitányi Iván: Hozzászoktunk a mucsaji luxushoz; Népszabadság 2009. május 28.
http://nol.hu/belfold/20090528-hozzaszoktunk_a_mucsaji_luxushoz

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.