Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Utam Marxhoz

2009.01.31

„Utam Marxhoz”

 

Van úgy, hogy minden kuszává válik, mielőtt kialakul valami, így volt ezzel a beszélgetéssel is. Kora délután az Arany János utcai olasz boltocska csöppnyi galériája zsúfolt, a bennfentesek a közeli bankokból és minisztériumokból tudják, hogy itt közel fél áron kapnak csaknem olyan jót, mint a szomszédos Pomo d’Oróban. Tamás Gáspárt Miklóst zavarja, hogy másokat zavarnánk a fényképezéssel, egy időre így bizonytalanná válik az illusztráció. Nagy a zaj, és a magnó sem működik. Elemgondok.

            „Mindenesetre ebédeljünk meg!” – mutat szilárd pontot a káoszban a filozófus. Mint kiderül, nem híve a „mérsékelt és meggondolt rendelésnek”, s ha már beül egy étterembe, megiszik egy-két pohár jobb bort is. „Én nem szeretem a bajt, meg szeretek jól élni, de erre nem sokszor volt alkalmam. Életemben néhányszor volt már egy kis pénzem, és meg kell mondani, hogy remek dolog. Nagyon, nagyon jó… bár sosem tartott semeddig sem.” Meg tudja hát becsülni a jó pillanatokat. Ma is emlékszik például arra, hogy amikor végleg áttelepült Erdélyből Magyarországra, és először ment be egy közértbe a Szent István körúton, ki kellett mennie, mert hányingere lett. „Iszonyatos volt az a választék, az a bőség, elmondhatatlan. Mikor azután Magyarországról mentem ki Amerikába, az ehhez képest már semmi nem volt. Én harmincéves koromban láttam az első rendes élelmiszerboltot.

            TGM sokáig apolitikus értelmiségiként élte meg Ceauşescu Romániáját, abból kiindulva, hogy ez a világ menthetetlen, nem kell foglalkozni azzal, hogy megváltoztassuk, mert úgy sem lehet. Közben a kolozsvári Babeş-Bolyai Egyetemen elvégezte a filozófia szakot, meg két év alatt a hároméves bukaresti klasszika filológiát („legalább megmaradt Platón olvasásának az élménye, eredetiben, ógörögül”), és egy kis erdélyi magyar hetilap szerkesztőségében végzett „rendes kulturális bérmunkát”, amikor 1974-ben, egyik reggel negyed 5-kor bedörömbölt ajtaján a Securitate. „Pont mint a filmekben: bokáig érő bőrkabát, tisztes gestapós szerelés.” Előző napon a szerkesztőségben nemet mondott valamilyen vonalas cikk megírására, mire a bőrkabátosok előálltak a „mi mindent tudunk, ülni fog évekig, és senki nem fog magáról tudni” kezdetű szövegeikkel. „Semmi újat nem nyújtottak a fiúk, mindent ismertem már a megfelelő szakirodalomból, Szolzsenyicintől meg másoktól. Attól még félelmetes volt, de unalmas is. Meg kell mondanom, annyi intelligenciájuk volt, hogy meg se próbáltak beszervezni. A végén nem tudtak mit kezdeni velem, és akkor kezdtek el rendesen nyomni, hogy menjek el az országból.” Benne is erősödött a késztetés, különösen mert nem sok szolidaritást tapasztalt. Sőt, a kollégái inkább szemrehányásokat tettek, hogy ha ugrál, csak bajba juttatja a kisebbségi magyar kultúrát. „Ezt szokták mindig mondani, ma is ezt kapom: miért csinálsz bajt magadnak, édes öregem?”

            A dörömböléssel véget ért az apolitikus korszaka. Ami ezután jött, azt „mondjuk, nevezzük úgy, hogy nyitány. Nem igazán tétel. De prelúdium, ami anarchista jellegű volt, és ami engem az ellenzékiség idején inspirált”. Elkezdett gondolkodni azon, mit is jelent a körülötte lévő rendszer, és mit lehet itt ellenállásként megfogalmazni. „Akkor aztán elkezdtem olvasni, elképesztő mennyiségű emlékiratot, történelmi irodalmat, és a szovjet rendszer baloldali kritikáját, s bár ez hihetetlen mennyiségű, de magyarul máig sem nagyon hozzáférhető. De hát ez nem volt probléma, olvasson az ember külnyelveken, ez egyszerűen elhatározás kérdése.” Azt mondja, gyerekkorában elég sokat betegeskedett, valamivel el kellett ütni az időt, édesanyja hát sanzonokkal, versekkel egész jól megtanította franciául. Életében egy nyelvleckét sem vett a modern nyelvekből, ehhez képest jól elboldogul a latin nyelvekkel (portugál, spanyol, olasz, francia, meg persze a román), a görög az ógörögből adódik, azután ott a német és természetesen az angol, „elvégre angol nyelvű szerző vagyok”.

            Antikommunista, anarchisztikus baloldaliként élte végig az ellenzéki időszakot. Visszatekintve nyilvánvalónak tartja, hogy ez az államellenes, erőteljesen szabadságpárti gondolkodás juttatta el őt a liberalizmus egy variánsához, a libertárius, konzervatív irányba. Azt mondja, ha ma is ugyanazokat az elveket vallaná, mint a nyolcvanas évek második felétől egy szűk évtizedig, akkor az amerikai elnökválasztáson valószínűleg Ron Paulra, a korán kihullott libertárius jelöltre szavazott volna. Mindenesetre ez alatt a szűk évtized alatt vált idehaza közismertté, ennek tudja be, hogy sokak fejében ma is ezekhez a nézetekhez kapcsolódik. „Tíz évbe került, mire az emberek ráébredtek a baloldali fordulatomra. Még mindig, mint tavaly is, amikor baj volt az SZDSZ-szel, fölhívnak lapok meg tévék, rádiók, hogy mi a véleményem a szabad demokratákról. Mi közöm van nekem ma hozzájuk, azonkívül, hogy nem tagadom le a múltamat? Nem tartozom oda. Én mondjam meg, hogy kit tartok autentikus liberálisnak, amikor bizonyos értelemben a politikai ellenfelük vagyok?”

            Meghozzák a rendelést, beízesíti a salátáját. „A spanyolok azt mondják: bánj az olajjal, mint egy király, és az ecettel, mint egy koldus.” Azután evés közben maga is királyként kritizálja a politikai elit működését, de koldusként bánik a rendszerváltás bírálatával. „Én mindig borúlátó voltam, mert tudtam, hogy hol élek. De van egy csomó negatív örömöm. Nincs cenzúra, nincs pártközpont, nincs III/III, nincs az a nyomasztó légkör, ami a puha, nem puha, de mégiscsak diktatúrából adódott. Minden világosabbá vált. Ugye, ha valaki ma gyáva, az csakugyan az ő felelőssége. Ne mondja nekem senki, hogy a szokványos, hétköznapi ellenállásfajták miatt olyan nagyon nagy veszélybe lehet kerülni!”

            A rendszerváltással kapcsolatos hazai fanyalgásokról Portugália jut az eszébe, ahol a kilencvenes évek közepén járt, s amelyet elbűvölő országnak, nagyszerű helynek tart. Mint mondja, elképesztően kedvesek az emberek, „nincs az az úgynevezett latin temperamentum, ez a tüzes machismo”, nagy az angol hatás, nem türelmetlenek, közvetlenek. („Az angoloknál is csak a felső középosztály a távolságtartó. Tudod te, milyen az angol munkásosztály? Piás, ordítozós, mindent elmond magáról az első pillanatban. Ilyen mocskos szájú embereket sehol máshol nem láttam. És állandóan pofozkodnak, olyan verekedős társaság, mint a székelyek, bicskáznak. Hihetetlen bagázs. Nagyon szeretem őket.”) A portugálok a kilencvenes évek közepén még mindig örültek az 1974-es szegfűs forradalomnak. Mindenki emlegette, beleértve a húszéveseket, akik akkor születtek, jobboldali, baloldali, mindenki örült, hogy megvolt a rendszerváltás. „Egyáltalán nem lehet azt mondani, hogy Portugália a saját múltjához képest sokkal többre vitte, mint mi, anyagi értelemben. Nem erről van szó. De szeretik a szabadságot, örülnek neki. Elmondhatatlanul szabad szellemű ország, ahol az emberek tiltakoznak, cselekszenek, tudják, hogy rajtuk múlik csomó minden, tehát nincs ez az általános berezelés.”

            Azt mondja TGM, az a Nyugat első számú sajátossága, hogy ott – szemben a Kelettel – hagyományosan nagy jelentőséget tulajdonítanak az eszméknek. „Ha valaki azt gondolná, mondjuk egy jobb angol családban, akármelyik osztályban, hogy minden a pénzen és a hatalmon múlik, és mindenki, aki közügyekben intézkedik, megszólal vagy ellenez, az a saját önös érdekei miatt teszi ezt, lehurrognák, hogy ne beszéljen ostobaságokat. Még hogy a gondolatok nem számítanak, és hogy nincs erkölcs!” Sokat elárul az is, hogy az angol közbeszédben a csodálat kifejezése valakivel szemben nem valami olcsó fordulat vagy az álszentség megnyilvánulása, hanem egy olyan érzés, ami kéznél van, az emberekkel szembeni optimista beállítottság jelzése. Magyarországon azonban – von párhuzamot TGM – kiveszett a csodálat érzése, mint ahogyan kiveszett egy kulturális műfaj is, a dicséret. „Én soha annyi támadást nem kapok – eltekintve attól, amikor rálépek a kollektív tudattalan kollektív tyúkszemére –, mint amikor megdicsérek valakit. Nemrég írtam egy tanulmányt a gazdasági válságról, amelynek az első pár bekezdésében azt mondtam, hogy emeljük meg a kalapunkat Szalai Erzsébet szociológus előtt, aki a neoliberális politika őrültségeire 1989 óta egyfolytában rámutatott. Erre kaptam mondjuk húsz e-mailt, amiből tizenötben benne volt az, hogy hát mitől olyan nagy eset ez a Szalai Erzsébet, tíz pedig csak erről szólt. Hallatlan!”

            Arra jár a pincér, kérne még egy pohár bort az eddigi palackból. „Elfogyott?! Semmirekellők! Megisszák a finomat, mi? Akkor kénytelen leszek szürkebaráttal beérni.” Mint kiderül, most sem kötött elvtelen kompromisszumot. Miként 1994-ben sem, amikor növekvő, politikai és elméleti természetű kételyei hatására inkább felhagyott a hivatásos politizálással. „Az mégiscsak föltűnt, hogy másfél év alatt 2 millió ember munkanélkülivé vált, ami 6 milliós aktív korú lakosság esetében világviszonylatban is példátlan. Mi meg közben címervitát folytattunk az Országgyűlésben. Nem emlékszem komoly politikai diskurzusra, amely arról folyt volna, hogy a magyar gazdaság és a magyar földrajz bizonyos területei fekete lyukká váltak. Emiatt nekem rettenetes lelkiismeret-furdalásom van, és ezt szeretném jóvátenni. Ha valaki azt mondja, hogy túlkompenzálok, hát legyen.”

            A magafajta ember, mondja, ha bajban van világnézetileg, beül a könyvtárba. Igyekezett minél többet távol lenni Magyarországtól, minden meghívást elfogadott, tanított rengeteg helyen, s elkezdett mindenféléket olvasni. „Sokat köszönhetek a liberalizmus konzervatív kritikájának. Furcsa módon ez irányított el Marxhoz.” Marxnak szerinte kevés köze van az előző rendszer lebutított „marxizmusához”, miként nagyot téved az is, aki azt képzeli, hogy az a rezsim a marxizmus megtestesülése volt. De persze idehaza még jókora szemléleti akadályként tornyosul, hogy magyarázkodni kell: igen, én baloldali vagyok, de nem úgy, mint „azok”. Közben azonban Nyugat-Európában már a marxizmus hihetetlen reneszánszát éli, „képzeletgazdagon, merészen nyúlnak a marxi életműhöz”, és szinte teljes egészében szellemi mozgalomként éled újjá az ideológia, (sajnos) közvetlen politikai háttér, mozgalom nélkül, az egyetemeken és a folyóiratokban.

            Éppen mert nincs akkora politikai súlya, mint korábban, nagyon nagy a szellemi akciószabadság, és sokkal több marxista professzor található a nyugati katedrákon, mint akár a hatvanas-hetvenes években, miközben az európai, sőt az amerikai egyetemekről visszatért magyar fiatalok közül is „gyanúsan sokan” találkoztak az eszmeáramlattal. „Jól képzett marxistákat kapunk vissza az Európai Unióból, hála istennek.” Az igazi dilemmának nem is azt tartja, létrejön-e ebből valamilyen politikai erő, mivel a társadalmi egyenlőtlenség hatására az emberek, „nálunk többnyire a jobboldalon, és csak kevesebben a baloldalon, ám nyilván kiutat fognak keresni. De számomra a kérdés az, lesz-e olyan igazi politikai baloldal, amely valóban távolabb tud nézni, túl tud látni a pillanatnyi dilemmákon.”

            Itt van például a mostani válság. Ennek egyik alapvető oka TGM és sokan mások szerint is az, hogy nem lehetett rákényszeríteni az ipari meg a kereskedelmi tőkét az alkalmazottak béreinek emelésére, az emberek ugyanakkor elvárják az életszínvonal emelkedését, amit az amerikai kormány elsősorban az ingatlanhitelek elengedésével finanszírozott meg. A válság – szemben a hazai gazdasági újságírás állításaival – értelmezése alapján nem túlfogyasztási, hanem alulfogyasztási és túlakkumulációs krízis. Kiútként a marxista filozófus szerint a nagytőke progresszív megadóztatása szolgálna, amit azonban abban a nemzetközi jogi helyzetben, amelyben nemcsak a tőkét, de egész ágazatokat lehet szinte néhány klikkeléssel más földrészekre menekíteni, egyetlen kormány sem mer meglépni.

            Pedig valamerre el kell majd indulni. TGM demokratikus hipotézise szerint, ha elismerjük, hogy számítanak a társadalom kétharmadát-háromnegyedét kitevő rétegek érdekei, akkor vitát kell nyitni arról, melyek ezek az érdekek, és ennek eldöntésében mindenkit kompetensnek kell tekinteni – ha valóban demokraták vagyunk. Mert ma úgy látja, nálunk az emberek – demokrácia ide vagy oda – a „vezetőségtől” várják, hogy „tessék szakavatottan, kompetensen, racionálisan irányítani a társadalmat, és ne tessék populista módon tekintettel lenni a nép érdekeire és kívánságaira. A technokratikus elitizmusnak a szinte osztatlan ideológiája az, hogy van egy tudományos igazság, és az a jó vezető, aki ezt fölismeri, megtanulja és alkalmazza. Ami esetünkben ugye a neoklasszikus gazdaságpolitika. Amely megbukott ugyan a válsággal, de ez Magyarországon alig érdekel valakit.”

            Nem is a válságértelmezésével keltett baloldali-liberális körökben óriási felzúdulást („hosszabb, jegyzetelt tanulmányaimat nem olvassák” – teszi hozzá). Az írástudók újabb árulásai című cikkének záró bekezdésében azonban élesen fogalmazott az izraeli kormány gázai katonai támadásával szemben. Közéleti emberként és írástudóként morális kötelezettségének tartja, hogy ha úgy érzi, ártatlanok szenvednek, méghozzá elkerülhető módon (s ha mások hallgatnak), akkor megszólaljon.

            Amúgy jól van: 4 éves lánya nevelése, mulattatása és csodálata az egyik legfőbb foglalatossága. Mellette azt tervezi, hogy ugyanazt fogja csinálni, amit az első elemi óta: „Írok és olvasok.” Az úr ír. S ha megjelentetik továbbra is, húz majd még egy rovátkát a negatív örömök sorába.

 

A cikk eredetije: http://www.fn.hu:80/hetilap/szalon/20090127/ut_marxhoz/

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.