Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


A HÁROM ÉVTIZED ÉS AMI UTÁNA KÖVETKEZIK…

2009.08.31

A három évtized és ami utána következik…

A kilencvenes évek közepe táján beszélgettem egy kiváló (tehetséges és tisztességes), nálam húsz-huszonöt évvel fiatalabb prózaíró barátommal. Te miért írsz? – kérdeztem tőle. Figyelmesen és érdeklődve nézett rám, és láttam, nem érti a kérdést. Szóval… hogy kinek írsz… vagyis… minek? Mi ösztönöz, mi doppingol? És mivel még mindig nem értette, folytattam:
            Nézd, amikor a Sikátort a Makrát, a Névnapot, vagy a Családi házat írtam, pontosan tudtam, hogy nagyon is létező elvárásokat elégítek ki, az olvasó elvárásait. Engem bőszített a hivatalos hazudozás arról, milyen a mi életünk, de végülis azért szántam rá magam, hogy az igazat megírjam, mert éreztem: ezt várja tőlem az olvasó. Miért, az olvasó nem tudta? Tudta. Megerősítést várt. Azt, hogy fogalmazzam meg neki és helyette, pontosan, vonzóan, szuggesztíven. Átélhetően. Hogy fölkiálthasson: „azannyát, ezt én is így gondolom, de nem bírtam volna ilyen jól összeszedni”.
            És, folytattam rosszkedvűen, a baj az, hogy ezt a várakozást az olvasó részéről azelőtt mindig éreztem, és most már nem érzem. Nem hiszem, hogy bennem csalódott az olvasó, inkább az irodalomban, művészetben; nem hiszi többé, hogy innen kaphat eligazítást. A kérdései is mások. Nem az a kérdése, milyen világban élek, miért élek, mi az értelme az egésznek, hanem hogy miképp tudok karriert csinálni, mivel tudok érvényesülni, hogyan lehet a legkisebb ráfordítással a legtöbb pénzt keresni – jaj, isten őrizz, művész úr, dehogy is kívánom, hogy erre a szintre lealacsonyodjék, de lássa be a katarzis-élményre nem tudok hajtani, nem érek rá. Elvégre nekem családom van! Vagy ideje már, hogy legyen…!
            Fiatal pályatársam eltűnődött, és azt mondta, hogy ő ilyen elvárást sohasem érzett. És akkor mi hajtott, mi inspirált? – kérdeztem. Miért írtál, miért írsz?
 – Nézd – mondta –, én ezt tudom a legjobban csinálni.
 – De ha egyszer nem kell senkinek?
 – Valakinek csak kell, és manapság nem a keresletre termelünk. Termeljük, amit a legjobban tudunk, és megpróbáljuk eladni. Ha akarod: rásózni a vevőre… – mondta bölcs rezignációval, de nem volt tőle vidám. Csak miheztartás végett közlöm: a szóbanforgó kolléga kitűnő író.
            Hogy valamikor éreztem az elvárást, nem jelentette azt, hogy beálltam volna propagandistának. A műalkotás soha nem képes valakit kialakult véleménye ellenkezőjéről meggyőzni. Ahhoz, hogy a műalkotás a befogadóra hatni tudjon (ezt tessék nekem becsületszóra elhinni, itt nincs módom fölvonultatni esztétikai fegyvertáramat), nagyfokú átfedés szükséges a befogadó és az alkotó szemlélete között.
            Ezért vallottak kudarcot a művészet világában a bolsevista agitprop. Kísérletek mindig és minden szinten. A műalkotás nem a propaganda, nem a meggyőzés, a sulykolás, a rábeszélés, hanem a sejttetés, a hangulat, az elbódítás, a varázslás eszköze. A műalkotásnak mint kommunikációnak az üzenete nem tézis, nem dokumentum, hanem attitűd. Viszony szubjektum és objektum között, viszony köztem és a való világ között. Ezért érezhettem, amíg a művészet hatással volt a társadalomra, hogy az enyéim, s hozzám hasonlóan gondolkodók várják a szavaimat (ha most nagyképűen hangzik is); az igazságot várták tőlem. Kissé leegyszerűsítve és belehelyezkedve az átlagolvasó tudatába, azt várták, hogy a Kertész majd most jól beolvas „ezeknek”. Persze nem olvastam be: ehelyett elmondtam, például, egy szép szerelmes történetet, amit mindenki úgy értett, ahogy akart. A kritika ledorongolt: Kertész a társadalmi kérdések elől a hálószoba titkokhoz menekül, a Kertész szerelmi jelenetei a szocialista ízlés határait súrolják, a Kertész könyvét nem adnám a serdülő ifjúság kezébe…
            De ha nem is dicsértek, a könyvem megjelent, a könyvemet olvasták és el is fogyott, az író-olvasó találkozókon pedig lemérhettem, hogy az olvasó is megértette, nem csak a kritikus.
            Tizennégy éves koromban, negyvenhatban lettem gyerekfejjel elkötelezett szocialista és baloldali, hogy aztán a Rákosi féle diktatúrától undorral elforduljak, mert nem hagytam magam kibillenteni a saját tengelyemből. Maradtam baloldali úgy, hogy messzire elkerültem a Pártot és a Hatalmat. Én voltam a revizionista, a reformer, az eretnek, akitől jobban félt a hivatalos egyház, mint a pogányoktól. Hogy miért nem égettek el? Amikor lobogtak a máglyák még nagyon jelentéktelen emberke voltam, csak egy melós; nem figyeltek rám oda.
            Ahhoz, hogy megértse az olvasó, mit jelentett baloldali írónak lenni a Kádár korszak három évtizedében, tudnia kell, hogy a korszak maga nem volt baloldali. Mindegy, mekkora volt a szovjet megszállók szerepe, hogy utána milyen terrorral, mennyi véráldozattal stabilizálta a rendszer a hatalmát, a konszolidációt követően elveszítette minden forradalmi vonását, és a statusquo minél problémátlanabb megőrzését tűzte ki célul. A Sikátor, benne a pesti aszfalton talajtalanul, elidegenedetten tébláboló vidéki melós, akit az erőltetett iparosítás elszakított a gyökereitől, a normarendezés szociográfikus pontosságú leírása kicsit belecsikordult ebbe a nagy idillikus zöngeménybe. A „Makra” (a regény) az öngyilkos munkással, a „hülyekommunista” Valival, aki az ötvenhatos fölkelésben fegyvert ragadott, David Reismann-nek a hatvanas évek magyar valóságába átemelt embertípusaival, a belülről irányítottal, a kortárscsoport terrorját nyögővel, a deviánssal és az autonóm emberrel, nagy bazalt utcakőként csobbant bele a konszolidáció langyos kacsaúsztatójába. A derék Burián Károlyon igazán lehetett röhögni, aki a forradalom apálya idején, ha másutt nem, a saját hitvesi ágyában próbált forradalmat csinálni – de nem volt elég fejlett a kultúrnacsalnyikok humorérzéke.
            Hát nem szerettek. Amikor a Sikátor megjelent, mindenki tudta, hogy ez József Attila díjas dobás volt, föl is terjesztettek. Aztán kihúztak a listáról. Fábián Zoli rohant a Szépirodalmi kiadó igazgatójához, Illés Endréhez (nála jelent meg a könyv) –, Bandi bácsi, valaki kihúzta a Kertészt! – Tudom, mondta ő nyugodtan, én húztam ki. – De hát miért? – rökönyödött meg Zoli. – Nem ütötte meg a mértéket.
Fábián Zolinak szörnyű gyanúja támadt. – Te olvastad?
 – Nem én.
 – Hát akkor…?!
 – Így tájékoztattak.
Ennyi. Vigaszdíjként SZOT-díjat kaptam. Az már természetes, hogy amikor a Makra megjelent, Kossuth-díj helyett vigaszdíjként József Attila-díjat kaptam… és így tovább. Így lettem sokszoros vigaszdíjas író.
            Aczél, a Kádár korszak kultúrpápája azt nehezményezte, hogy itt egy alkatilag realista író (aki nem csak csinálja, hogy a hatalomnál jó legyen – egyszerűen realista a szemlélete), a munkások közül jön, munkásokról is ír, mert ezeket az embereket ismeri a legjobban; minden együtt lenne, hogy igazi szocialista realista író legyen, és nem az. No ezt tartotta megbocsáthatatlannak Aczél. Sajnos nem tudta – a pápa is csak tévedhetetlen, de nem mindentudó –, hogy a szocreál nem esztétikai kategória, hanem politikai. Van realista író, aki világnézetét tekintve szocialista, de az nem „szocreál” irodalom, és az ilyen nem a diktatórikus moszkovita hatalom szócsöve, sőt!
            Rényi Tamás barátom és egy időben filmforgatókönyveim rendezője megcsinálta a Tilos a szerelem című, mandarinzselé színűre lakkozott, derűs és problémátlan munkásfilmet. Kapott rá Balázs Béla-díjat és Aczél elvtárs el volt ragadtatva. – És mi a következő terve, Rényikém? – Rényi azt válaszolta, hogy a Kertész Ákos Sikátorából akar filmet csinálni. Aczél ellilult, a szokott módon begerjesztette magát és ordított: Pont abból kell magának filmet csinálnia?! Így akar tönkretenni egy szépen induló karriert?! (Meg kell hagyni, Aczél, bár dilizett, a filmet nem akadályozta meg, s mikor elkészült, bosszút sem állt. Ja, díjat egyik munkatárs sem kapott.
            Egy barátomnak, aki 1948-ban emigrált az Egyesült Államokba, megírtam ezt az epizódot. Ki ez az Aczél, kérdezett vissza. A kulturális ügyek legfőbb irányítója, afféle a miniszternél is magasabb rangú pártember. A te könyvedet egy miniszternél is magasabb rangú ember elolvassa? – csodálkozott ő. Az amerikai író boldog lenne, ha a minisztériumi portás elolvasná akár egyetlen sorát is. Az amerikai író szava olyan, mint az antilop halálsikolya a szavannában, amikor az oroszlán leüti. Hát igen… onnan nézve így festett a dolog…
            Ezek a bolsevikok úgy voltak velünk, művészekkel, mint egy hatalmas kaukázusi őrző-védő kutyával. Jól tartottak minket és számítottak rá, hogy alkalomadtán még rá is lehet bennünket uszítani a rendszer ellenségére, de féltek is tőlünk, ezért rövid láncra fogtak. Nem tudták, hogy a művész nem harap, sem a betörőt, sem a gazdát, nem az a dolga. Csak ugat, vagyis jelez. Ahogy Babits írta: „Te csak prédikálj, Jónás, én cselekszem”.
            Karinthy Cini a hatvanas évek közepe táján (énértem aggódva) azt mondta: ez az Ákos még mindig azt hiszi, hogy munkásokról kell írni. Nem hittem, sőt, tudtam, hogy direkt hendikep számomra, ha munkásokról írok. De nekem erről a világról volt élményem és mondanivalóm. És makacsul azt mondtam amit fontosnak tartottam, fütyültem a divatra is, a hatalom elvárásaira is. Cini és még sok derék „polgári” író ezt az egészet nem értette. Aczél bezzeg értette! Sajnos…
            A kezdeti szigorkodás után, Aczél rájött, hogy az egzisztencialisták, az avangard írók az ő emberei. A l’art pour l’art, az absztrakt, az abszurd művészek, az izmusok képviselői, akik azt mondták: az irracionális valóság csak irracionális művekkel ábrázolható, ők a Gyuri bácsi kedvencei, akikre összevont szemöldöke alól szeretettel mosolyog. Mert ők nem veszélyesek. Őket csak a sznobok olvassák, és azok sem értik, és ha értik, mi van? Nem mozgósítanak. Viszont kifelé, a nyugatnak, jó jelzés (országimázs építő): nálunk ezt is lehet!
A baloldali (szocialista) kultúra – ha nem is fordul szembe frontálisan a polgári kultúrával – mindig kritikai és alternatív. Szociológiailag pontosan meghatározott célközönséggel. De a Kádár-kor kultúrpolitikája a megcsonkított (mert tabukkal korlátozott) polgári kultúrát jelentette alternatíva nélkül. Legyen langyos, biztonságos és ne mozgósítson. A kor nagy egyezménye így szólt: te ne kotnyeleskedj bele a politikába, a közéletbe (az a mi dolgunk), cserébe mi békén hagyunk a langyos pocsolyádban: megkötheted a kis különalkuidat.
            A veszélyes a Kertész, aki realista, racionális, ismeri a plebszet, mert maga is közülük való, és mindig a darázsfészekbe nyúl. Akinek a fridzsider-szocializmus megtorpanás a félúton. Aki a láb- és hónaljszagú, pitiáner fogyasztói társadalmat a forradalom elsorvasztásának tekinti. Jó, a torkára lépni nem kell, mert nem szervez szabadcsapatokat, de megdicsérni sem szükséges.
            Jellemző a korra is, Aczélra is, ami Makrával, a filmmel történt. A filmgyári átvételi vetítésen még mennybement, aztán a kópia szőrén-szálán eltűnt a gyárból. Kiderült, hogy bizonyos főelvtársak (nem az Aczél) a pártközpont vetítőjében nézegetik és szörnyülködnek. Egy szó mint száz, rádöbbentünk, hogy be vagyunk tiltva.
            Két év múlva Aczél úgy döntött, hogy nálunk ne legyen film dobozban, az árt az ország jó hírének (nyugaton). És ő majd megmutatja, hogyan kell megvágni a kópiát, hogy bemutatható legyen.
            Ezt a lidércnyomást (Aczél mint vágó) nem részletezem, legyen elég egyetlen példa. Szerepelt a filmben egy nagy szerelőcsarnok, melynek dekorációját a berendezőnk több korabeli híradóból, fényképről koppintotta le. Nem az ujjából szopta tehát – hiteles dokumentumok alapján csinálta! A szerelőcsarnok közepéről belógott a térbe egy transzparens: A SZOVJETUNIÓ A BÉKE ŐRE, és minden jelenet, ami a csarnokban játszódott, e köré a tábla köré szerveződött. Ezt a táblát vágjuk ki, mondta Aczél. Rényinek fölforrt az agyvize, hát ezzel az eddigiek mellé Aczél még tizenöt jelenetet szétver! Paprikavörösen fölugrott és ordított:
 – Miért, nem a Szovjetunió a béke őre?

 – Rényikém – csitította szelíden Aczél –, a Szovjetunió sem bánt minket, mi se bántsuk a Szovjetuniót.
Ha valami abszurd, hát ez az! Örkény tollára való. Aczél nem hitte el, hogy ezt a föliratot nem ironikusan gondoljuk. Rényi ez után kapta az első infarktusát…
            A helyzet, hogy én a második T, a „tűrtek” kategóriájába tartozom a Főnök nyugdíjáig tartott. Vagy napjainkig? A baloldali ugyanolyan kellemetlen jelenség, mint a zsidó. A zsidó a Tízparancsolatra és a zsidó Megváltóra emlékeztet, a baloldali Marxra. Arra, hogy a kiindulópont a kizsákmányolás fölszámolása, a munkásosztály fölszabadítása, a demokrácia volt. Ez is átnyúlik a rendszerváltáson; ma is érvényes. Úgy kell nekem, mert ismertem Adyt, és megtanulhattam volna tőle:

Csak hazudni kéne, mennyi minden jönne
Magyar eredménnyel, sikerrel özönbe. –
Már elhallgatni is milyen érdem volna,
De vallani mindent: volt életem dolga.

Ilyen gondolatra az ember ugyancsak Adyval felel:

Ha újra kezdhetném, friss komédiásként,
Ma is igaz volnék, ma se tennék másként.

Természetesen génhiba. Csak empátiát, szolidaritást, valóságérzéket, igazságtudatot és makacs hűséget örököltem. Hát egyebek között ezt jelentette a szóban forgó három évtizedben (és ami utána következik) baloldali írónak lenni ebben az országban.

Kertész Ákos

Megjelent: Egyenlítő

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.