Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


A KULTÚRA JÖVŐT FORMÁLÓ EREJE

2010.01.18

A kultúra jövőt formáló ereje

Ilyen kis ország számára, amelynek a gazdasága ennyire nyitott szinte egyetlen járható út kínálkozik: az, hogy legfőbb értékére, a szürkeállományára építve próbáljon növekedni, eredményt elérni. Most különösen, hogy az Unió úgy döntött, csökkenti az újonnan csatlakozottak fölzárkózásának támogatását. Ez ellen moroghatunk, de nem kényszeríthetünk jobb belátásra olyan hatalmakat, mint Nagy Britannia vagy Franciaország, különben sem ők akartak csatlakozni hozzánk… Amit Brüsszelben mégis sikerült a miniszterelnöknek elérnie, az nem kevés. Nem fordított büszkén hátat és nem jött haza dagadó nemzeti kebellel ám üres kézzel: kialkudta, amit lehetett (sokkal többet, mint amennyi remélhető volt), és amit kialkudott, azt hazahozta. De ez csak megerősíti azt a tényt, hogy a mi kitörési lehetőségünk a termelékenység növelése, vagyis az innováció.
            Példa van előttünk: Finnország, Írország, a skandináv államok vagy az ázsiai „kistigrisek”. Ők is a logisztikára, a közlekedési és kommunikációs hálózatok fejlesztésére, valamint az innovációra alapoztak. Vagy egyszerűbben: a termelési gyakorlat ésszerűsítésére, a technológia újításaira. Ez azonnal érthető lesz, ha arra gondolunk: nincs más tartalék. Se szabad tőke, se szén, se vas, se földgáz, sem olaj, se szűzföldek, kiirtható őserdők, se növekvő számú aktív lakosság… csak a szürkeállományunk maradt.
            Persze tudjuk, hogy a termelékenység növelése, a technológiai fejlesztés (a növekedés egyetlen tartaléka) nem megy alapkutatások nélkül, mégis az alapkutatások teszik föl a legnehezebb kérdéseket: megengedhető-e a mostani szűkös gazdasági helyzetben, hogy a tudós parttalanul kutatgasson különösebb technológiai, gyártási föladat nélkül, csak úgy, amerre a kíváncsisága hajtja?
            Pedig a nagy felfedezések legtöbbször ilyen céltalan szellemi lődörgések, kalandos tévedések, mellényúlások eredményeként születtek meg. Mai példával tudatosan nem élek, mert a szaktudományokban járatlan ember, még a tudományos információ ábécéjét, betűkészletét sem fogja föl, hát még az értelmét.
            Lássunk inkább egy régi, könnyebben követhető esetet. Az alma évmilliók óta leesett a fáról, jött azonban egyszer egy nyughatatlan elme, aki arra gondolt, hogy ezzel nincsen elintézve a dolog. Miért éppen le? Miért nem föl? És egyáltalán: mi az, hogy esik? És miképp van az, hogy bármilyen tárgy (tömeg), ha elengedem, habozás nélkül elindul egyetlen irányba, a földkéregre merőlegesen lefelé, és ha az útját meghosszabbítom, akkor a Föld középpontja felé? Miért nem valami egészen más irányba, jobbra vagy balra… mittudomén? És milyen sebességgel „esik” a Föld felé, és ez a sebesség milyen viszonyban van a tömegével, sőt, magának a Földnek a tömegével?
            Ezt a kíváncsi urat, aki ilyen fölösleges marhaságokon törte a fejét anélkül, hogy valaki ezzel megbízta volna, Izsák Newtonnak hívták, és tűnődései eredményeképpen létrejött a newtoni mechanikus fizikai világkép, és erre épült az a megszámlálhatatlan technikai újítás (maga az „ipari forradalom”), amely gyökeresen átalakította az emberiség életét, és a termelés módját és további fejlődését.
            Egyszer belenéztem az interneten a magyar alapkutatás weboldalaiba, s azt találtam, döbbenetesen sok téma fut egyszerre. Ez nekem, laikusnak, úgy tűnik, pazarlás; a pénzzel is, a szellemi energiával is. Ha jól tudom a finnek, a skandinávok, az írek, és például Izrael is maximum két-három témára koncentrálnak. (Még az alapkutatásnál tartunk, nem a technológiai fejlesztéseknél.) Az Egyesült Államok mindennel foglalkozik – megteheti –, de a kis országok nem aprózhatják el szellemi tőkéjüket. Napnál világosabb, hogy egy baloldali kormányzatnak meg kell jelölnie a fejlesztés három vagy négy alaptémáját, amelyben az ország versenyképes lehet.
            Az, hogy az innováció, a technológiai fejlődés és az alapkutatás miképp függ össze az oktatás- és tudománypolitikával, nyilvánvaló. De hogyan függ össze a kultúrával? Van-e közük egymáshoz egyáltalán, befolyásolhatja-e egy társadalom kulturális állapota a társadalom tudományos tevékenységét, eredményeit?
            Lehet-e hatással a tudomány és a technika folyamatára, a növekedésre (GDP-re) a szűken értelmezett kultúra? A versek, a színház, a hangversenyek, a mozik, az irodalom, a könyvtárak, múzeumok, egyéb közgyűjtemények állapota? Befolyásolja-e egy társadalom hangulatát, jövőképét, munkakedvét, alkotókedvét, észjárását, innovációs késztetését, a lakosság átlagos IQ-ját és EQ-ját, a családi kötelékek erejét, a közösség demográfiai aktivitását, baleseti statisztikáját, bűnözési statisztikáját, egészségi állapotát, a várható átlagéletkort a kultúrája? Abszolút befolyásolja, mert a felsoroltak a tágan vett kultúra részei, ha nem is ezekkel a tényezőkkel foglalkozik a kultúrpolitika. Igenis kultúrpolitikai kérdés, hogy milyen emberi, közösségi, empatikus vagy érzéketlen, közönyös vagy aktív magatartást sugároz a közösség művészete, a média és az ezek által befolyásolt közszellem?
            Madáchot Az ember tragédiája alapján Európa legnagyobb XIX. századi gondolkodójának tartom, aki, szerencsétlenségére magyar volt. (Magánvélemény. Nem kötelező elfogadni – vitatkozni meg nem kívánok róla.) Egyhelyütt leszögezi: „A lét küzdelem, s az ember célja e küzdés maga.” Mondhatnám pont, mert ennél tovább nem lépünk. Ádám kérdésére: megy-é előbbre fajzatom, az Úr ezt a választ képes adni: ember küzdj és bízva bízzál. Ahogy az első színben sem bír mást mondani Lucifer monológjára, amikor pengeéles elmével és cáfolhatatlan logikával bizonyítja az egész teremtés értelmetlenségét: „Csak hódolat illet, nem bírálat.” Ez egy teremtő Isten válasza? Ez egy ostoba zsarnok válasza! Dictum factum: Madách a tizenkilencedik század legpesszimistább filozófusa.
            Mire menne Amerikában egy ilyen gondolattal: az ember célja e küzdés maga?! Megköveznék. Hogyisne! A küzdés célja mindig, minden körülmények között a győzelem! Az amerikai zokszó nélkül vállal szenvedést, vesztett csatát, kudarcot… de ilyen marhaságot, hogy a cél a küzdés maga?! Még a sportban sem! A cél a győzelem, csakis a győzelem, semmi más! Én a múltszázad egyik legnagyobb európai filmjének tartom Andrzej Wajda Csatornáját. Kultuszfilmnek. A Csatorna nemhogy Oscar díjat nem kapna Amerikában, de bemutatni se nagyon lehet; ilyen filmre, ahol a „jók” mind egy szálig elesnek, amerikai néző nem ül be, ilyen látni se bír...
            Ne vessük meg ezért az amerikaiakat. AmerikátOrtega szerint – Európa fölöslege teremtette meg. De melyik „fölöslege”? Amelyik nem volt hajlandó veszíteni. Amelyik nem tűrte a nyomort, a földtelenséget, a munkanélküliséget, az osztályuralmat és a kizsákmányolást. Sem a nemzeti, sem a vallási elnyomást és erőszakot. Amelyikben volt bátorság nekivágni a teljes bizonytalanságnak, az Óceánnak, az Új Világnak – ahol a puszta semmi várta, az őserdő, a préri, a sivatag, és a területüket tűzzel-vassal védő elszánt indiánok. Mérges kígyók, prérifarkasok, bölénycsordák és grizzly medvék – ha sikerült egyáltalán partot érnie. Nos, ennek a kurázsival rendelkező „fölöslegnek” leszármazottai a mai amerikaiak. Amerikában nem szokás segítséget kérni vagy várni senkitől; aki bajba került, annak legyen vér a pucájában, és másszon ki a bajból. Egyedül.
            Ezt kell megérteni. A küzdés célja a győzelem, ez a lényeg az amerikai filmekben is – melyek a társadalmat tükrözik –, nem a happyend. A lényeg, hogy olyan történetért nem adok pénzt a moziban, ahol a Jó a vesztes. Olyat, sajnos, látok az életben is eleget, olyanra nem vagyok kíváncsi, mert a vesztesnek még a látványa, a gondolata is fertőz; vesztessé tesz engem is! A pénzemért olyan storyt akarok, ahol a Jó győz.
            Luis Mandoky The White Palace című filmjéből értettem meg igazán Amerikát. Adva van egy huszonöt éves, dúsgazdag, diplomás, bostoni zsidógyerek (James Spader) – imádott felesége meghalt, és ettől depressziós –, és egy kicsit piás, kicsit drogos, kicsit már lelakott, nagypofájú negyvennégy éves proliasszony (Susan Sarandon). Soha kevésbé összeillő párt! Egyféleképp lehetne csak fokozni: ha a nő még fekete bőrű is lenne. A fiatalember azt mondja: soha nem kívántam így senkit. És ez nem szerelem? Mi a különbség? – kérdezi Nóra. Nem tudom, mondja a fiú.
            Ettől szép! Mert én sem tudom.
Egy ponton Nóra megszökik, kilép a fiú életéből is: értsd meg, nincs jövőnk, neked is így lesz jobb. Csakhogy ez a szomorú szemű, szőke zsidófiú addigra már meg van fertőzve. Nemcsak szerelemmel, de valahogy a kisemberek légkörével, a proliszaggal is. Muszáj Nóra után mennie; meg is találja: fölszolgáló egy New-York-i csehóban, ahol az egymásra találás mámorában a szerelmeseknek szurkoló, tapsoló vendégsereg szemeláttára (a jelenetet akár Jiři Mencel is rendezhette volna), majdnem egymáséi lesznek egy kocsmaasztalon, s együtt maradnak – egyelőre. Ennyi.
            Csakhogy borzasztó igényesen van ám megcsinálva! Szenvedélyes szeretkezést megrendezni, eljátszani, lefényképezni úgy, hogy ízléses, sőt vonzó, gyönyörű legyen, ma, amikor a filmművészet (és a pornó) mindent végigzongorázott már, nem akármi, tessék elhinni nekem, öreg profinak!
            Fellini talán nagyobb rendező, mint Luis Mandoky, de ez ebben a percben nem érdekel. Ez egy amerikai film. A legjobbak egyike, mert itt a karakterek teremtik a helyzeteket. A szüzsé amúgy teljesen szokványos: szerelem. Egy férfi, egy nő. És egy teljesen század-, sőt ezredfordulós amerikai miliőben a mese arról az agyoncsépelt romantikus baromságról szól, hogy A SZERELEM MINDENT LEGYŐZ. De a szerelem itt is, mint ahogy a romantikában mindig, nem önmagát jelenti, hanem szimbólum: az érzelmek szimbóluma, tovább megyek: a tiszta érzelmeké az érzelemmentes világ mocskával szemben (ami nincs túlhangsúlyozva; s ez nagy erénye a filmnek, hogy itt a maga módján mindenki jót akar).
            De amikor eljutunk a végkifejletig, ami szerencsére nem tragédiával, csak fájó rezignációval zárná a történetet, akkor bekapcsol az Amerikai Álom: és a végzetesen nem egymáshoz illő pár egy gyönyörűen, ízlésesen, hitelesen megcsinált, a földtől elemelő happyenddel együtt marad.
            Minden emberi történet halállal végződik, nem igaz? De muszáj egy történetet mindig végigmesélni a halálig? Nem lehet elvágni az életnek valamelyik szép, éppen győztes pillanatában? Persze, ez a negyvennégy éves piás proliasszony és ez a huszonöt éves gazdag zsidó fiú csak haladékot kapott a sorstól, a forgatókönyvírótól, a rendezőtől: félretolták, maguk előtt görgetik a tragédiát, vagyis becsapják a nézőt, mert a tragikus vég bele van programozva a történetbe; de vajon az egész élet minden perce, a születéstől halálig, nem haladék-e végülis?! És ha haladék, akkor hogyan kell fogadni? Ez a mozi azt vallja, amire a Füst Milán is tanított valamikor, hogy az élet a halálig tart. A halálig minden perc élet.
            Szóval az amerikai film arra tanít, hogy a küzdés célja a győzelem! Hogy a végén meghalunk? Persze, na de addig élünk, és nem mindegy, hogyan! És ez már politika. Ez már arról szól, hogy a világ így, ahogy van nem jó, de talán még lehet rajta javítani. És ha lehet, akkor kell is! Alapvető erkölcsi kötelességünk legalább megpróbálni. Ezért meséltem el ezt a filmet. Mert egy politikai tézistől nem szorul el a torkom, de ettől a mozitól elszorult. Úgy éreztem, embernek lenni fölemelő! Embernek lenni (ha nem is jó, de) szép! Hogy egy társadalom mit bír fölmutatni, az alapvetően kulturális kérdés. Hogy a pozitív teljesítmény, az értelmes, tartalmas élet vagy a puszta gazdagodás, harácsolás a meghatározó ambíciója a társadalom tagjainak, az nem morális, hanem kulturális kérdés, mert a morál maga is a kultúra része.
            A kultúra ma a világ legnagyobb részén, ahol a globális piacgazdaság érvényesül: áru. A fogyasztó nem juthat ingyen a kulturális értékekhez, javakhoz, termékekhez, de mert az árát megfizetni nem bírja, a kultúrára nincsen fizetőképes kereslet. Ezért veszteséges áru.
            Kivétel az amerikai film, mert annak óriási, semmi máshoz nem hasonlítható piaca van. Kivétel még a szórakoztató ipari termék, az entertaintment produkciói, a show bussiness termékei és a többi kultúrszemét, mert előállítási költségeikhez képest ezeknek is óriási piacuk van, de ezek a kultúra hulladékai. Salak vagy még veszélyesebb, fertőző melléktermék. A szakirodalom úgy nevezi őket: escape materials, vagyis a valóságtól való menekülés eszközei. Olyanok, akár a drog és az alkohol, és még függőséget is okoznak.
A kultúra veszteséges áru, tehát támogatásra szorul. Kinek kellene támogatnia? Annak a közösségnek, amelyik igénybe veszi. Hogy az államnak-e vagy a civil szférának, nem kardinális kérdés, a lényeg az, hogy a fogyasztók, műélvezők közösségének, ellenkező esetben a kultúrateremtők, a művészek éhen halnak. Jó, mondhatjuk, hogy nem kár értük, de velük pusztul a kultúra is. Tehát dönteni kell: vagy-vagy.
            Semmilyen emberi közösség nem létezik kultúra nélkül, ahogy nem létezik morál, erkölcsi törvények nélkül sem. Lehet ez a kultúra minden ízében negatív. Lehet ördögi, horrorisztikus. Ahogy a nácizmus kultúrája és morális rendje is sátáni volt, és ma a fundamentalista iszlám terrorizmus értékrendje is az; de mégis: valamiféle rend, valamiféle kultúra.
            Melyik fogyasztói réteg igényeit nézzük? A nagyon kisszámú enervált, inaktív, sznobokét, akik nem hisznek a fejlődésben, abban sem, hogy a műalkotás mindig üzen valamit – vagy az élni és küzdeni akaró plebejus rétegét.
            Mit gondoljon a kultúrpolitika? Van a kultúrának tudatformáló, mozgósító ereje vagy nincs. Ha van, milyen irányban kellene formálni a tudatot, milyen irányban volna jó mozgósítani a közösséget?
            Bár a huszonegyedik század a múlt századi ordas eszmék hatására iszonyodik az olyan törekvésektől, ahol a politika nyíltan a saját szolgálatába akarja állítani a kultúrát, saját szócsövévé, reklámhordozójává akarja leminősíteni, mégis tudomásul kell venni, hogy semleges kultúra nincs. Mint ahogy bármilyen kicsi is a mozgástér a globális világban, bármennyire is determinált a helyzetünk, két alternatíva mindig van: igen vagy nem. Teszem, vagy nem teszem. Mindig van döntés-helyzet, amikor dönteni kell! Vagyis beugorhatok a jeges folyóba egy fuldokló kisgyerek után vagy nem ugrom. Ez az én döntésem. Más kérdés, hogy megmentem-e a gyereket vagy ott pusztulunk mind a ketten, de ez nem változtat azon a tényen, hogy én döntök.
            Semleges kultúra nincs. Párt-semleges kultúra viszont van és politika-semleges is, ha a politika nem mutat föl pozitív irányokat. De minden kultúra üzenet. Amelyik semmit nem üzen, az is, mert a nem-üzenet is üzenet. Ha valaki következetesen csak az egerekről ír, azt üzeni, hogy olyan társadalomban élünk, ahol normális embernek csak az egerekkel érdemes foglalkoznia.
            És ez nagyonis kemény üzenet. Engem, például, mozgósít. Arra késztet, szűntessem meg ezt az állapotot, küzdjek egy olyan társadalomért, ahol az egérkék mellett az emberkékkel is érdemes foglalkozni: a gyerekeinkkel, unokáinkkal, dédunokáinkkal. Mert talán mégis van jövő, és akkor nem mindegy, milyen világot hagyunk rájuk.

Kertész Ákos

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.