Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


A SZAVAK ŐRJÁRATA

2011.06.07

"Az egész emberi történelem valójában a magántulajdon megszüntetésének a folyamata" József AttilaAz 1932-ben hatalomra kerülő Gömbös Gyula „több mint kormányváltást” jelentett a Horthy-korszak közéletére nézve. A rendszeren belül alapvető eltolódás vette kezdetét az addigi, konzervatív-liberális bethleni szisztémához képest. Gömbös annak a generációnak volt a kifejezője, akik a politikával már 1918-19 traumája után kerültek kapcsolatba, így nem a „boldog békeidőket” álmodták vissza, hanem egy új Magyarországot akartak felépíteni. A háborús vereségért és Trianonért a baloldali „zsidó-szabadkőműves” összeesküvést tették felelőssé, velük szemben a keresztény és nemzeti Magyarország alternatíváját fogalmazták meg, melynek felépítésében a „romlatlan parasztságra” és a „keresztény” középosztályra számítottak.
            Gömbös modern politikusként „nemzeti konzultációt” kezdeményezett, végigjárta az országot, először használta ki a rádió nyújtotta lehetőségeket. E „konzultáció” keretben Zilahy Lajos írón keresztül 1935 áprilisában találkozott a népi írókkal, ez volt az Új Szellemi Front elnevezésű kezdeményezés. A találkozó bár eredménytelen volt, elmérgesítette és kiélezte a népi-urbánus ellentétet.
            Az Új Szellemi Front, a népi írók kompromittálódása és a reformok elmaradása egységbe tömörítette az urbánusokat. József Attila ennek hatására vette fel a kapcsolatot Ignotus Pállal, akivel együtt megalapították a baloldali elkötelezettségű Szép Szó folyóiratot, mely nevét a költőnek köszönhette.
            A folyóiratban, hívők és marxisták, szocialisták és liberálisok leltek közösségre. „A cél, bármely úton is haladjunk feléje, mindannyiunk számára, akik európaiak és magasabb értelemben vett hazafiak vagyunk, közös. Nem vérre, nem fajiságra, nem is misztikumra hivatkozunk, hanem belátásra, jogra, egyenlőségre, testvériségre, szocializmusra, csupa ma oly népszerűtlen és hitelében gyengített fogalmakra egyszóval, amik csak azért népszerűtlenek, hitelnélküliek, mivel a fogalmak értelme az elzüllesztett és hangjától megfosztott Európában ma ismeretlen.”
            Eme több mint 70 évvel ezelőtt írt sorokban Remenyik Zsigmond, a Szép Szó egyik munkatársa tömören összefoglalta a folyóirat programját: Megőrizni és megtisztítani a szavakat, visszaadva nekik eredeti értelmüket, csatarendbe állni és a szavakat őrjáratba hívni az egyértelmű fenyegetés ellenében. Mert demokratának, baloldalinak és szocialistának lenni akkor sem volt kifizetődő egy antiliberális és jobboldali jelszavakkal elárasztott korban. Márpedig ha figyelmesen elolvassuk a Szép Szó füzeteit, ez volt a folyóirat célja és törekvése.
            „Folyóiratunk megalapítására az a közös kívánság ösztönzött, hogy a humanizmus, a reform, a liberalizmus és a szocializmus eszméinek visszaadjuk régi ragyogásukat s tisztaságukat, megfontoljuk egy szintézis lehetőségeit, éles harcot folytassunk az ifjabb és idősebb nemzedék opportunizmusa és defetizmusa ellen, s kritikával illessük az elharapódzó fogalomzavar terjesztőit. Egy mondatban: szabad, bátor, nemzeti társadalmunkban gyökerező, de európai szellemű és színvonalú irodalmat akarunk egy szabad, jól berendezett, művelődésre és haladásra képes és büszke országban. Integer magyar demokráciát akarunk, s erőnk szerint küzdünk érte.” – vallotta Fejtő Ferenc.
            Mi tehát a távlati, politikai programja a folyóiratnak? Ignotus Pál három komoly teoretikus esszében fejtette ki erről álláspontját. Demokrácia, olyanok számára, akik a demokratikus keretet amúgy minimumnak gondolják. Lehet, hogy ez elsőre paradoxnak hangzik, de mint Remenyik Zsigmond mutatott rá a „Baloldal és hagyomány” című írásában egy mindinkább elbutuló társadalomban, ahol voltaképpen a jobboldal és a fasizmus harcának lehetünk szemtanúi, a baloldal feladata, hogy kiálljon olyan értékek és intézmények mellett, melyet egyébiránt szeretne már meghaladni.
            S bár eszményképük az öntudatos polgár, mégis milyen lenne az ideális polgár, melyet annyira kerestek? Megvizsgálva a nyugati társadalmak polgárságát arra a következtetésre jutottak, hogy a polgár jellemzője: a materializmus, a racionalizmus és a humor. Mindez erőteljes konformizmussal kísérve. Erről a polgárságról (vagy ami azt helyettesíthetné) Déry Tibor írt megsemmisítő kritikát: „A közvéleményt nagyjából ma is még a polgárság fogalmazza meg. Amíg ez az osztály a hatalom ellen küzdött s természeténél és pályájánál fogva lázadó volt, a soraiból kikerülő írók erkölcsi magatartása nagyjából egységes lehetett. Ha <szabadságért> küzdött, joggal érezhette, hogy nemcsak maga, de az egész világ szabadságáért küzd az elnyomó feudalizmussal szemben, ha az <egyenlőséget, testvériséget> hirdette ki, az egész világgal tegeződött össze egy maroknyi gőgős arisztokrácia ellen. Ma visszájára fordult a helyzet. A polgárság ma birtokon belül van. Ha a polgári író ma szabadságot hirdet, saját osztálya ellen fordul, amely a termelőeszközök tulajdonával a szabadságot is birtokolja. A polgári író ma érdekei, vagy meggyőződése ellen él.”
            Valóban paradoxonnak hangzik: küzdeni egy liberalizmusért, melyet szeretnének meghaladni, küzdeni a demokráciáért, melynek kereteit szeretnének szétfeszíteni. A folyóirat ebből a szempontból a liberális dilemmára adott válaszkísérletnek is tekinthető balról – de Ignotus Pál is megjegyzi, hogy mennyire hamis az egyenlőség és a szabadság szembeállítása, legyen az bármilyen színezetű. A valódi demokrácia együtt jár a jogok kiterjesztésével és a magántulajdon korlátozásával, végül a megszüntetésével.
            Remenyik ZsigmondSzerkesztői üzenetében József Attila ezt írja: „Az egész emberi történelem valójában a magántulajdon megszüntetésének folyamata”. A költő e velős és megszívlelendő megállapítását Hatvany Bertalan boncolgatta tovább. Megállapította, az örökösödési adóval (amit előző kormányzatunk sikeresen eltörölt), a progresszív adózás bevezetésével (mely mostani kormányzatunk nem tartott követendő példának) és végül az állam erősödő gazdasági szerepvállalásával, beleértve az állami szövetkezetek és állami cégek létrehozását, az ipar szocializálását (melyet a rendszerváltás igyekezetében feladtunk), az emberiség megindult a magántulajdon megszüntetésének az útján.
            Mert „bilincset visel mindenki: a hatalom s az elnyomott” – írja Horváth Béla – „Bilincset visel a hatalom, mert aki képes lenne arra, hogy segítsen és nem segít: önmagára rak bilincset; s bilincset visel az elnyomott, a gonoszok megbotozzák és az ínség öldösi. Az egyik retteg, hogy elveszíti birtokát és hatalmát, a másik retteg, hogy éhen hal. Az egyik retteg, mert sokat szerzett a földön, a másik retteg, mert semmit.”
            Ez a morális felháborodás a „fortélyos félelem” világa ellen a Szép Szó íróit mélyen megrázta. „A diktatúrákban, az osztályelnyomatáson és idegen munkaerő kizsákmányolásán alapuló társadalmakban a meg-nem-bocsátás bűnében is szenved az emberiség.” – írta József Attila, hiszen a gazdag vagy a szegény, a pénz rabszolgájának e két véglete nem tud s nem akar megbocsátani egymásnak és önmagának. – „Ez ellen a bűn ellen nem lehet másként cselekedni, mint küzdeni egy olyan társadalmi rendért, termelési módért és elosztási szervezetért, melyben az emberek könnyebben megbocsátanak egymásnak.”
            Hatvany Bertalan hozzátette, hogy az osztálykülönbségek és a magántulajdon mechanikus megszüntetése önmagában véve nem elegendő a megváltáshoz. „A kollektív állam tűrhetetlen, szürke, vörös, barna vagy mit tudom én, milyen színű kaszárnyává válhatik, amelyben szépség, művészet, éppúgy elpusztulhatnak, mint ahogy elpusztulhat benne a gondolat szabadsága.” Ezért utasították el a szovjet kísérletet, mert az valójában egy vörösre meszelt, amúgy végetlenül lehangoló és szürke kaszárnyává lett.
            Ugyancsak Hatvany Ignotus Pállal vitázva arra a következtetésre jutott, hogy „nem a liberalizmus halvaszületett reformjára van szükség, hanem azoknak az eszméknek az újjászületésére, amelyeknek a liberalizmus még legszebb, legnagyobb pillanataiban sem tudott tökéletes kifejezője lenni.” József Attilát idézve: „az a társadalmi és állami életforma, melyben a szép szó, a meggyőzés, az emberi érdekek kölcsönös elismerése, megvitatása, az egymásrautaltság eszmélete érvényesül.”
            Ehhez kapcsolódóan Remenyik Zsigmond szerint sem elegendő a liberalizmus reformja, mert „itt az ideje, hogy mi is népünk, kultúránk, hazánk, szabadságunk és egyáltalán egész életünk érdekében új tartalommal telítsük meg népről, egyenlőségről, testvériségről, szabadságról, kultúráról s hazáról alkotott fogalmainkat”. Minderre azért van szükség, mert „a SZÉP SZÓ ellensége minden barbárságnak, az erőszaknak, a hatalom imádatának és a szellem lebecsülésének; ellensége irodalomban a konzervatív és forradalmi közhelyeknek egyaránt; a tetszetős jelszavakba menekülő gondolati restségnek; ellensége kritikában és tudományban a zavarosságnak, a nagyképűségnek és a különböző köntösbe öltöztetett gyávaságnak. Ellenben híve az emberi szellem minden területén az európai gondolkodás logikájának, szabadságának és nyugodt derűjének. Híve a stílus választékosságának, tisztaságának és világosságának, mert a világosság éppúgy ikertestvére a bátorságnak, mint a homály a gyávaságnak, híve a gondolkodásmódok és világnézetek harmonikus változatosságának és ellensége minden kényszerzubbonynak és egyenruhának, amelybe sokan bele akarják kényszeríteni az emberi szellemet.”
            Hiszen, mint Remenyik megjegyzi, mindazok, aki „nemzeti és faji alapon” politizálnak a nemzetközi nagytőke gátlástalan s tehetségtelen kiszolgálói. Tehetségtelenségük pedig abban áll, hogy „gyenge litván az, akinek azonkívül, hogy hangos szájú litván a különben csendes Litvániában, semmi egyéb kvalitása és érdeme nincsen.” Hiszen senki sem sajátíthatja ki magának a nemzet fogalmát, mert Hatvanyt idézve a „nemzet a műveltség kifejezője, nem pedig a politikai hatalomé”. Az a jobboldaliság pedig, mely keresztény színezettel operál szintén hazug, mivel homlokegyenest ellenkezik a kereszténységgel, a fajiság mítosza, az állam totalitása, az egyéniség tagadása, az erőszak ünneplése, mind-mind félreértése akár a kereszténységnek, akár a katolicizmusnak, mutatott rá, az egyébként mélyen hívő, katolikus Horváth Béla.
            Ugyanez a bátor megkülönböztetés áll a különböző színezetű diktatúrákkal szemben. Ignotus Pál írja „A fasizmus lényege a szabadság-ellenesség. A jakobinus nyaktiló, akármilyen megveszekedetten működött is, azt az eszmét volt hivatva szolgálni, hogy <minden ember szabadnak és egyenlő jogúnak születik>; a fasizmus pedig egy öncélú állam alkatrészévé minősíti az egyént, egy-vezér és egy-párt akaratával azonosítja az államot, bírálhatatlan irracionális tekintélyeknek veti alá az állampolgárt.”
            Ugyanakkor a folyóirat hitet tett a valódi vagy igaz hazafiság mellett, melyet – tekintve, hogy a folyóiratban nagyszámban fordították a környező népek irodalmát, előadókörúton jártak Csehszlovákiában –, összekapcsolták a Duna-menti népek megbékélésének programjával is. Hatvany Bertalan egyik írásában a valódi nacionalizmus és a liberalizmus azonosságáról beszél, hiszen a nacionalizmus létrejöttekor befogadó eszme volt, mert a közös múlt és megpróbáltatások alapján közösséget kínált nem tekintve az illető vallását, bőrszínét, osztályhelyzetét és nyelvét. Ugyanezen „valódi hazafiságot” Remenyik Zsigmond a Petőfi Sándorok és Hugó Victorok világszabadságért és szociális jogokért egyaránt folyó küzdelmében látja. „A mi nacionalizmusunk az egyenlőségnek, a szabadságnak, az egyedek és népek, hazák és nemzetek számára egyenlő jogokat és egyenlő sánszokat biztosító európai közösség nacionalizmusa.”
            Működésének rövid ideje alatt a Szép Szó bátor csatákat vívott a fasiszta és a fasizmussal békülékeny nézetekkel. A demokratikus szabadságjogok és humanista eszmék védelme mellett fogalomtisztázó szándékkal vontak éles határt a kommunizmus és a fasizmus közé is. Elbutított korunkban, ahol balliberális sajtóorgánumban reflektálatlanul röpködnek az olyan kijelentések, hogy az antifasizmus az antikommunizmussal kezdődik, nem árt Fejtő Ferenc és kortársainak egykori írásait fellapozni. André Gide könyvét szemléző Fejtő az íróval együtt mondja ki, hogy a Szovjetunió egyéni tévedései nem kompromittálhatják a nemzetközi és egyetemes ügy igazát. Mint írja: „a bolsevizmus nyílván nem szocializmus, csupán annak eltorzulása, a felelőtlenül, a minden áron forradalmárkodás elméleti igazolása. A forradalmár bukott meg, aki oly rendért küzd, amelyben végre ő lehessen konzervatív, dühösebben és fanatikusabban tekintélytisztelő, mint a világ valamennyi konzervatívja együttvéve, s a hatalom üdvözítő birtoklásáért elvben eldobja mindazt, amiért és ahogyan érdemes lenne a hatalmat megszerezni és gyakorolni. A baloldaliságnak épp a lényege az, hogy olyan szociális rendszert akar felépíteni, amely nemcsak hogy kibírja az őszinte bírálatot, hanem egyenest előírja és törvényesíti.”
            A Szép Szó működése alatt három tematikus számot jelentetett meg, ebből kettőben a nemzet, a magyarság és a humanizmus kérdéskörét járták körül. Mindkét kötetet József Attila egy-egy verse vezette be. E két kötet célját is az ő két szép sora foglalja össze a legtömörebben:

„adj emberséget az embernek,
adj magyarságot a magyarnak.”

E versnek a szellemében feltehetjük a kérdést: mit ér ma a Szép Szó hitele? Miért olvassuk újra és újra a megsárgult lapokat? Úgy gondolom, hogy Magyarországot keressük e lapokon, a mai Magyarország problémáit és kérdéseit, melyre 75 évvel ezelőtt pár írástudó szintén válaszokat keresett. Üzenetüket érdemes újra és újra megszívlelni. Nem rontottuk-e el, nem lettünk-e hűtlenek a szép szó eszméjéhez és mit kell tennünk, hogy visszaadjuk a szavak értelmét és erejét?

Csókás Máté
2011. május 26.

Előadásként elhangzott a SZÉP SZÓ 75 c. rendezvényen

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.