Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


A SZOCIALIZMUS RENDSZER MOZGALOM UTÓPIA

2009.11.29

A szocializmus – rendszer/mozgalom/utópia?

A XXI. század első évtizede nem a reményteli, a „pozitív” utópiák, hanem inkább a negatív jövőképek, az ellenutópiák, az összeomlás-forgatókönyvek évadja: a pénzügyi-gazdasági krízisé, az ennek dimenzióit messze túllépő környezeti vagy nukleáris katasztrófáké, a virtuális világok totalitarizmusáé, a terrorizmus eszkalációjáé vagy „csupán” a globális és lokális barbarizálódásé, az emberi humánum önfelszámolásának – irodalmi és filmes sci-fikben is bőségesen „megálmodott” – rémuralmáé. Amikor nagy bizonytalanság fenyeget és traumák ráznak meg egy kisebb vagy nagyobb közösséget, járványszerűen kapnak lábra az efféle fekete utópiák, s velük együtt: az apokalipszis-sürgetések, a „nekünk Mohács kell”-hisztériák, a vérvádas összeesküvés-elméletek, avagy a „terápikus célzatú” irracionális üdvtanok és azok gyökérkereséseként a historizáló „nemzeti” fundamentalista őstörténet-mítoszok, az okkultizmus divathullámai és szubkultúrái, a sarlatán kollektív öngyógyítások.  A kockázat beláthatatlan: az emberiség és a magyarság számos esetben élte meg az önmagukat beteljesítő negatív próféciák pusztító hatását, hadd emlékeztessek Bibó István ezzel kapcsolatos elemzéseire és megsejtéseire.
            A különböző utópia-fogalmakat persze ajánlatos lenne pontosan értelmezni, definiálni – de erre itt nem vállalkozhatok. Mindazonáltal az értelmes, „a meglett ember”, az olvasó állampolgár – a professzionális tudományosságon kívül állva is –  bizonyosan meg tudja különböztetni az utópia különböző szövegkörnyezetben történő alkalmazásait, a velük együtt járó eltérő jelentésárnyalatokat és felhangokat. Van, amikor az eleve megvalósíthatatlant értjük utópián; de van, amikor a jelenben még nem konkretizálható, de reményteli távlatot azért már ígérő jövőképet sejtet. Van, amikor a bornírt beteljesültség gúnnyal illetett, megfagyott világa az utópia; van, amikor – miként Ernst Blochnál – a kétfelé is elágazó „remény elve”. A magyar származású Karl Mannheimnél egyenesen az új, emberibb társadalomért való küzdelem értékrendje. Valamiféle vonzó-riasztó állapot? Vagy a dinamikus „kell” birodalma? Az ölbe-tett-kezű vagy a rezignált csodavárás magatartása? Netalán az ideális állam? Vagy mégis inkább az örök emberi küzdelem morálja? Engels – a XIX. századi Marx formátumos társa, maga is jelentős gondolkodó – éppen a szocializmusról elmélkedvén állította szembe élesen az utópiát a tudománnyal; ez a tétel azután a XX. századi államszocializmusok hivatalos doktrínájában nap mint nap szajkózott legitimációs ideológiává, sőt propagandává is silányult.
            A korainak és diktatórikusnak bizonyult múlt századi szocialista rendszerek bukását, a világkapitalizmus sorainak újrarendeződését követően, az önkritikus szembenézés, a vezeklés és a megalázó karanténba záródás összemosódó diskurzusaiban, egyúttal válaszként a „győztesekből” áradó szitokszavakra és az újra-kisemmizettek gyötrelmeire, a megrendült-meghasadt baloldali tudat főnixmadaraként mégis föl-föltámad az emancipációs utópia és szocialista mozgalmi éthosz. Baloldali pártok, mozgalmak sűrűsödő csatavesztései, vereségei ellenére újra és újra fölvillan a „trotz alledem”, a csakazértis morálja. Egy megújuló, gazdaságilag, társadalmilag, kulturálisan is definiált modern szocializmus a hűséges Lukács György-tanítvány, Mészáros István radikális kapitalizmuskritikájában (Szocializmus vagy barbárság) egyenesen az emberiség pusztulásából kivezető Noé bárkája. Dél-Amerika baloldali ideológiájú (mégoly ellentmondásos politikájú) kormányzatai vagy Kína sajátos, a gazdasági erőforrásokat és a közösségi kreativitást dinamizáló kísérlete pedig a régi-új szocializmus-formáció realitásának mai esélyeit és drámai kockázatait is felmutatják.
            És nálunk? A világgazdasági válságtól, a kiéleződő társadalmi egyenlőtlenségektől, a populizmustól, a nemzetet kettéhasító jobboldaltól, a terjedő verbális és tettleges erőszaktól, a jogállamiság megrendülésétől, a reformok megfeneklésétől, s mindezekkel összefüggésben a baloldali kormányzat és pártmozgalom tévedéseitől, gyengeségeitől, drámai térvesztésétől is fölzaklatott Magyarországon mintha teljesen összeomlott – a magyar hitelképességnél is jobban leértékelődött – volna a józan eszmei, világnézeti piac. 2009 tavaszán–nyarán a hazai utópia-kínálatok között vannak, amelyek veszélyesen mérgező, hiszen magabiztosan, harsányan, agresszív, szélsőségesen jobboldali-kirekesztő megoldásokat kínálnak – nemzetközi analógiákkal és hátszéllel megtámogatva. Ne intézzük el őket s „nyugtassuk meg a magunk kicsiny lelkét” azzal, hogy szorongunk, egymást ijesztgetjük s megadóan feltesszük a kezünket: inkább elemezzük józanul az ide vezető okokat. Ugyanakkor halljuk–lássuk meg a progresszívek hangját; kísérjük figyelemmel, segítsük jövőképeik és önszerveződési törekvéseik tolófájásait, kihordását, amelyek a baloldal jelenéről és jövőjéről folytatott (olykor önmarcangoló, sőt negatív kísérőjelenségekkel, demagógiával, bűnbakképzéssel is tarkított, de távlataiban felelős-tépelődő) belső és nyilvános eszmecserékben is testet öltenek.
            A szocializmus „mint olyan” – a baloldal világnézeti, politikai megrendültsége, globális és helyi válságai, defenzívája, tekintély- és táborvesztése, az ellene folytatott agresszív propagandaháború ellenére – azért mégis csak él. Hogy mit értünk rajta? Nem csak vagy elsősorban egy lezárult politikai formációt. Egyrészt évszázadok alatt kikristályosodó-átrendeződő humanista-emancipációs értékek rendszerét, másrészt önkritikusan feldolgozott egyetemes és nemzeti történelmi tapasztalatokat, harmadrészt sokszínű, eleven kulturális tradíciók kontinuitását. A szocializmust – joggal vagy jogtalanul – pártok is viselik önelnevezésükben. Több helyütt élő mozgalomnak számít vagy (újra) azzá kell válnia – miként erre legutóbb Kertész Ákos szenvedélyes kiáltványa figyelmeztet (Népszava 2009. május 12.); olykor összefonódik progresszív és radikális teológiákkal is. A gazdasági világválság következményei újabban Nyugat-Európában is százezreket képesek mozgósítani antikapitalista tömegtüntetésekre, némely jósok vagy rajongók pedig már egyenesen a tőkés rendszer végéről, az utolsó ítéletről, a megváltás eljöveteléről vizionálnak, amelyben persze van nagy adag s veszélyessé válható önbecsapás is.
            Hogy milyen világtörténelmi stádiumban is élünk, azt persze nehéz „benntartózkodva” meghatározni; erre majd csak a jövő lesz képes – már ha egyáltalán lesz történelmi jövő. Mindenesetre a mégoly radikális, de humanista baloldali ideológiák nem merészkednek (s ne is merészkedjenek!) odáig, hogy a kapitalizmus vélt vagy tényleges bukásáért a teljes emberi civilizáció vagy akár csak Európa összeomlását se tartsák túl magas árnak. Ezért sem mindegy: honnan, milyen távlat felől fogalmazódik meg az ún. kapitalizmuskritika. Mert a szocializmus ontológiailag – finomabb és erőteljesebb modelljeiben egyaránt –kapitalizmuskritika és emancipációs alternatívanyújtás a javából, még ha nem is naptárilag lebontott szcenárió. Ám versenyben, sőt éles küzdelemben áll más kapitalizmuskritikákkal, tehát nem árt ébernek lennie, nehogy újabb öncsalások áldozatai legyünk.
            Erős hangon szól, a baloldalt megszégyenítően leköröző dinamikával, társadalmi beágyazottsággal, már-már győzelemittasan aktív mozgalomként szerveződik napjainkban egy „nemzeti” jelszavakat forgató, sérelmi demagógiájú, kirekesztő felfogású, populista jellegű romantikus antikapitalizmus, amely a „rendteremtő nemzeti állam és értékrend” ígéretét zengi. A legveszélyesebb talán az benne, hogy a szabadságjogokat és a demokratikus modellt is maga alá rendelő tekintélyelvű hatalom majd úgy, olyan erőszakkal akarná eldönteni, hogy „mi és ki a nemzeti”, ahogy évtizedekkel ezelőtt a kommunista pártállam szelektálta ki: „mi és ki a szocialista”. Egy másik kapitalizmuskritikai forgatókönyv a tőkés pénzügyi-gazdasági mechanizmus – a lényegét megőrző – ésszerűsítését, neoliberális technikai önkorrekcióját ígéri, ez esetben tehát nagyon is prokapitalizmusról van szó, még ha az eddiginél domesztikáltabb változatról is. Aligha kínálna ez megoldást a világ iszonytató konfliktusaira, pl. az afrikai szegénységre vagy akárcsak az euroatlanti régió súlyos bajaira. Azután ne feledkezzünk meg – harmadik kapitalizmuskritikai modellként – a konzervatív, esetenként fundamentalista eszmeiségű nosztalgia-szocializmusról sem, amely irreális és történetietlen világmagyarázat és jövőkép jegyében, de tényleges szociális vívmányokra, hiteles emberi és társadalmi emlékekre is épít, s valóban súlyos egyenlőtlenségekre keres gyógyírt. Csakhogy rossz helyen és rossz forgatókönyv jegyében teszi: szinte kívül rekeszti önmagát a globalizált információs társadalom, a feltartóztathatatlan mobilkommunikációs kultúraváltás világán, amelyet aligha lehet elintézni (s benne új kiutat keresni) azzal, hogy elítéljük „a nemzetközi tőke posztmodern imperializmusát”.
            Mindezekhez képest a magam „ateista vallásosságával” egy negyedik típusú kapitalizmuskritika felé hajlok. Egy demokratikus, modern, gazdaságilag hatékony szocializmus felé mozduló evolúció – akár traumáktól is edzett – utópiájában hiszek. Egy olyan globalizációs projektben, ami lehet, hogy csak a távoli jövőben realizálható; ami nem valamiféle, a mából mechanikusan levezethető-megkonstruálható ideologikus és teleologikus formáció. Ám amely a lényege szerint mégis csak a szolidaritás, az esélyegyenlőség, a szabadság és a korszerű nemzeti identitások modern, informatizált és mediatizált, mégis kulturált, humánus társadalma felé mutat. Persze nem passzívan várnunk kell rá, hanem – kinek-kinek saját intellektuális vagy/és mozgalmi eszközeivel – érte küzdeni is méltó feladat, sőt hivatás. Ami pedig az erre rendeltetett vagy erre vállalkozó baloldali politikai pártokat illeti, hadd emlékeztessek Marx formulájára a német forradalmár költőbarátjának, Freiligrathnek 1860-ban írott vitatkozó leveléből: párton ő „a nagy, történelmi jelentésében vett pártot” érti.
            Tudom, hogy ezt a négy kapitalizmuskritikai modellt túl didaktikusan vázoltam föl; az élet ennél sokkal bonyolultabb, más vonatkozásban viszont – utólag – látványosan egyszerűbb. A történelemben azonban vannak olyan periódusok, amikor egy-egy értékrendnek – a tiszteletre méltó, olykor hősies napi küzdelmeken, vereségeken és sikereken túl (de nem helyettük) – viszonylag koherens utópiaként is újra és újra meg kell határoznia és föl kell mutatnia önmagát. Irodalomtörténész lévén hadd idézzem föl a Szép Szó 1936. áprilisi számából József Attilának a Barta Istvánnal, konzervatív világnézetű barátjával folytatott vitáját (Szerkesztői üzenet). Írásából nemcsak a vallások és az „emberi lényeg”, a „bűn” és a „rossz” értelmezése, a rendi államiság és a diktatúrák kritikája, s nem csupán a „játék” és a „szép szó” harciasan antifasiszta, militánsan humanista interpretációja a maradandó gondolat hét évtized múltán is. Felettébb izgalmas a nagy progresszív értékállítások – a puszta narratívákká a posztmodern felől sem lefokozható valóságos eszmények és vívmányok − történelmi ívére hivatkozó pozitív jövőkép, egyfajta utópia József Attila-i felmutatása is.
            Persze a költőtől sem voltak idegenek a negatív utópiák, az apokalipszis-élmények; volt rá oka és jogcíme: ő valóban megjárta a poklok poklát. Egyik nagy, életösszegző versében, a 30-as évek derekának valóságos rémeit idézve, egy akkori negatív utópia felől „csak” így képes megélni a jövőt (az ő egykori írásmódja szerint idézve): „finomúl a kin” (Ős patkány terjeszt kórt...). De szerkesztői jegyzetében József Attila megfogalmazza az igenlő utópiát is: „A rendi állam bizonyára nem örök eszmények megvalósítása − hiszen nem sok köze van az emberi szabadság, egyenlőség, testvériség eszményeihez. Ön persze abban a hitben él, hogy ezek az eszmények az észt istenítő francia polgári forradalom bálványai. Felhívom a figyelmét arra, hogy a szabadság, egyenlőség és testvériség fő eszményei a kereszténységnek. Isten előtt mindenki szabad, egyenlő és testvér. A polgári forradalom csak földközelbe hozta ezeket az eszményeket, amikor elvvé tette, hogy az állam törvényei előtt is szabad, egyenlő, testvér minden ember. Gondoljon arra, amit föntebb mondottam, hogy a vallás az emberi lényeg megvalósítása képzeletben. Én mint »hitetlen materialista« azon iparkodom, hogy ez a lényeg, ezek az eszmények, ha másként nem, hát fokról-fokra, de megvalósuljanak mindennapi életünkben is, hogy pl. a közigazgatás és a termelési mód irányító elvévé legyenek. S ha Ön isteni eredetűnek tekinti a magántulajdont, nevezetesen a termelési eszközök magántulajdonát, arra kell figyelmeztetnem, hogy a magántulajdon megszüntetése is isteni eredetre vall. Az egész emberi történelem valójában a magántulajdon megszüntetésének folyamata, – hiszen valamikor az apának magántulajdonai voltak gyermekei és gyermekeinek anyja egyaránt.”
            Nem politikailag aktualizálható szöveg ez, „csupán” mementó. Tele tépelődéssel és akár vitatható tételekkel. Mégis: nem fakuló adalék az emancipációs eszmék és értékrendek, a korai kereszténység, a humanizmus, a reformáció, a felvilágosodás, a szocializmus utópiáinak és valóságainak történelmi kontinuitásához, folyamatos önkorrekcióihoz. Termékeny, korántsem valóságidegen utópia egy mai hitetlenül is hívő baloldali (alulírott szerző), de talán mások számára is.

Budapest, 2009. július 15.

Agárdi Péter

Megjelent a Hét Hárs c. folyóirat 2009. 2-3. számában, októberben

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.