Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


AZ AMERIKAI PÉLDA

2010.04.02

Az amerikai példa

Most kivételesen ne azon siránkozzunk, milyen nyomorult sorsuk van azoknak a romáknak, akiket a végzetük Magyarországra vetett. Most kivételesen azon gondolkozzunk el, mi az oka annak, hogy semmi sem történik – se a magyarok, se a romák részéről –, hogy a helyzet megváltozzék.
            Többször és többen elmondták már, hogy a romakérdés megoldása a magyar értelmiség kezében van. Rosszabb helyen nem is lehet. A magyar értelmiség örülne, ha roma kérdés nem lenne, ha magától megoldódna, de őket hagyják békén, megvan nekik a maguk baja. Elég, ha olykor sajnálkozva forgatják a szemüket.
            A romák? Még sokkal jobban örülnének, ha a romakérdés megoldódna – de magától. Vagyis, ha sorsuk jobbra fordulna. Elmúlna felőlük az átok, a megkülönböztetés átka és a nyomor. Tenni érte valamit? Hát azt itt úgyse lehet…
De ha jönne valaki… jönne egy cigány megváltó. Talán meg sem feszítenék…
            De nem jön.
            A feketéket Amerikában sem nézték embernek, ahogy itt a romákat sem. Már Vörösmarty látta, hogy a szabadság honában „a legkelendőbb név az emberé, kivéve azt, aki feketén született, mert azt baromnak tartják e dicsők és isten képét szíjjal ostorozzák.” Rabszolgáknak hurcolták be őket az országba – a cigányok ide önként jöttek, és sohasem voltak rabszolgák, vagyis az afro-amerikaiak mélyebbről indultak, mint itt a romák. Most az Egyesült Államoknak fekete bőrű elnöke van. A feketék fölemelkedésének története példa lehetne a magyarok, romák és nem romák számára egyaránt.
Ismerem a szöveget. A magyar talaj speciális talaj, ide semmit sem lehet külföldről átültetni. Ez a szokásos hárító duma: Magyarország az Magyarország, vagyis ne csináljunk semmit, itt úgyse lehet.
            De talán egyszer, dióhéjban legalább, megnézhetnénk, hogy odaát mi történt…

„I have a dream!” – Van egy álmom –, mondta King tiszteletes, még nincs ötven éve. 

Martin Luther King Arról álmodozom, hogy egy szép napon ez a nemzet fölemeli a fejét – folytatta –, és megéli alkotmánya szavainak igazi értelmét: „Számunkra magától értetődő, hogy minden ember egyenlő”.
            Arról álmodozom, hogy egy szép napon a volt rabszolgák fiai és a volt rabszolgatartók fiai le tudnak ülni együtt a testvériség asztalához.
            Arról álmodozom, hogy egy szép napon az én négy gyermekem is olyan országban élhet, ahol nem a bőrük színe, hanem jellemük alapján ítélik meg őket.
            Arról álmodozom, hogy egy szép napon a fekete kisfiúk és kislányok kéz a kézben testvérként sétálhatnak a fehér kisfiúkkal és kislányokkal.
            Ez a hit képessé tesz bennünket arra, hogy együtt dolgozzunk, együtt imádkozzunk, együtt küzdjünk, együtt vállaljuk a börtönt, együtt álljunk ki a szabadságért, tudván tudva, hogy egy szép napon szabadok leszünk.
            Ha a Szabadságot zengjük, ha minden faluból, minden pusztáról és minden telepről zengjük a Szabadságot, akkor előrébb hozhatjuk azt a napot, amikor Isten mindegyik gyermeke, feketék és fehérek, zsidók és keresztények, kálvinisták és pápisták megfoghatják egymás kezét, és együtt énekelhetik a régi néger spirituáléval:

„Végre szabadok,
végre szabadok,
végre szabadok vagyunk,
hála tenéked, Istenünk, Urunk!.”


            Néha én is álmodozom. Ha lenne egy roma Martin Luther King tiszteletes! Ha lennének roma egyházak, mert azok hihetetlen közösség építő intézmények voltak az afro-amerikaiak számára. Fölfedeztek és megőriztek egy (zenei) kultúrát. Gospelt, spiritualt, bluest, soult.
            Ebben nem vettek részt a fehérek, csak az ebből származó szórakoztató zenében. A ragtime-, a dixieland-, a jazz-zenészek között már voltak fehérek is. És ez a zene meghódította a fehérek mindennapi kultúráját, és a rasszisták teljesen tudathasadásos állapotba kerültek: néger zenét játszottak, énekeltek néger zenére táncoltak – és megvetették a négereket.
            (A magyar mulatozó is skizofréniában szenved, mert lenézi, megveti azt a cigányt, aki neki húzza a talpalávalót. Ha jól berúg, megöleli a prímást, de letegezi.)
            Amit még a templomokban megtanulhattak az afro-amerikaiak, az többek között az illendő modor volt, az öltözködés, a tisztesség, az erkölcsös élet. A templomok és a néger tiszteletesek készítették föl a feketéket a polgárjogi harcra, és fölkészítették a többségi társadalomhoz való integrációra. Tehát beépülésre saját etnikai azonosságuk megtartása mellett, és nem beolvadásra! Továbbmenően: a tanulásra az elemitől az egyetemig. Könnyebb volt később az állami iskolákban fehérekkel együtt járnia annak a fekete fiatalnak, aki a templomokban, az övéi között, elvégezte a közös iskolához az Gandhi „előkészítőt”. Azt nem lehetett szellemileg visszamaradottnak nyilvánítani, becsapni, megalázni, kisegítő osztályba lökni. A templomi gyülekezetekben a feketék nem csak keresztényi jámborságot, erőszakmentességet, de fekete öntudatot is tanultak. Megtanulták, hogy Jézus őmellettük van, nem a fehér rasszisták mellett. Hogy az ellenségeik nemcsak az ő nézőpontjukból, de általános erkölcsi szempontból is, sőt Jézus szemében is bűnösök.
            Az erőszakmentesség nem csak rendőri kérdés volt, hogy ne lehessen a polgárjogi küzdelmekbe a törvény ürügyén belekötni. (Beléjük kötöttek a fehér rasszisták amúgy is, törvénytelen eszközökkel is!) A szelíd Krisztus, és a szelíd Gandhi volt a példaképp. Krisztus a győzedelmes, mert föltámadott. Gandhi a győzedelmes, mert fölszabadította Indiát.
            Martin Luther King, a mártír, a győzedelmes, mert a mozgalma, a polgárjogi menetelés, az erőszakmentesség győzött, mert megvalósult az álma. Sőt olyan is, amit nem is álmodott. Mert ma fekete bőrű elnöke van az Egyesült Államoknak. És ennek előzményei is voltak a legfölső adminisztrációban: Colin Powell, Condoleezza Rice és mások. A rendkívül népszerű 24 című tévésorozatban David Palmernek hívják (Dennis Haysbert alakításában) az első fekete elnököt, vagyis mindez már régebben benne volt a levegőben, az amerikai állampolgár lélekben elő volt készíve rá, hogy előbb-utóbb úgyis színes bőrű elnöke lesz Amerikának, ez a dolgok rendje.
            De ehhez valami nagyon fontos is kellett: a fehérek együttműködése, ami először a vallásos és tisztességes fehérek részéről erkölcsi kérdés volt. Beecher-Stove asszonytól a Tamás bátyja kunyhója szerzőjétől a sokszor az életüket is kockára tevő fehér polgárjogi harcosokig. És később a józan és pragmatikus amerikai polgárok fölismerték, hogy a négerkérdés sokba kerül az adófizetőknek. Sokkal olcsóbb, ha nincs az Államokban négerkérdés. Kevesebbet kell segélyre, rendőrségre, az FBI-ra, börtönökre költeni… Ha a feketéknek munkájuk van, ők is adófizetők, nem a fehér adófizetőknek kell ellátniuk őket munkanélküli segéllyel. A romagyűlölet nagyon mélyen gyökerezik a magyar lélekben. Mert minél zavarosabb egy nép történelme, minél több vereségre emlékezik – mi például Mátyás király óta minden háborúnkat elvesztettük; ezt a valós emléket a hős magyar katonáról, huszárról és honvédről szóló semmiféle hazug legendával és mítosszal nem lehet a magyar nép lelkéből kitörölni –, minden reményünkben és várakozásunkban csalatkoztunk –. annál inkább lelki szükséglete lesz, hogy másban keresse a hibát. Az utóbbi idők viharos változásainak alig van nyertese, viszont a népesség túlnyomó többsége vesztes, itt a legtöbb ember vesztes-tudattal él, frusztráltan, mert retteg a további vereségtől; minél reménytelenebb a holnap, minél kevésbé hisz egy nép pozitív utópiákban, szebb jövőben, annál nagyobb szüksége van bűnbakra.
            Ez nem is politika. Ez pszichológia.
            Az amerikainak nincsen szüksége bűnbakra, az amerikai ember eleve győztes. Azért mert nekivágni az óceánnak, hogy győzzön, és győzött is: a világ leghatalmasabb, legerősebb országát teremtette meg. A négergyűlölet gyökerei mások. A déli, feudális birtokrendszerhez, az óriási ültetvényekhez jobbágyok, zsellérek kellettek volna, de Amerikában csak szabad emberek éltek. Hát keresztény hitüket zárójelbe téve meghonosították újra a rabszolgaságot, elnémítva elméjükben a Megváltó szavát, hogy szeresd felebarátodat, mint önmagadat. A lelkiismeret furdalásukat csak úgy bírták elhallgattatni, ha elhitették magukkal: a fekete nem is ember. Alig több, mint a majom. Na most nem elég, hogy ezt az alig embert az északiak fölszabadították (mert nekik nem rabszolga, hanem bérmunkás kellett), ennek még van fekete bőr a képén és egyenlő akar lenni velem?! Velem egy asztalnál akar ülni? Az én gyermekem iskolájába akar járni? Mellettem akar ülni az autóbuszon?! A végén még ő fog parancsolni nekem! Hát dögöljön meg!
            De mivel a falak két oldalról épültek, a megoldáshoz is két oldalról kellett a falakat bontani. A fekete fiatalok nagy kedvvel jártak iskolába. Persze, hogy egy feketének többet kellett teljesítnie, hogy elismerjék. De többet is tanultak, így képzettebbek okosabbak műveltebbek, jobb szakemberek lettek. Érezték, hogy nem csak magukért a népükért is tanulnak. 
            

Ez hát a hazánk, ez a káromkodásiankra-feszített szegénység / Bari Károly

Az első kiugrási pont, persze a művészet volt: a zene. És rögtön, ezzel egy időben a tánc és a színészet, és a média; a feketék újságírók, tv szakemberek, és show-man-ek, írók, filmsztárok és ünnepelt előadóművészek lettek.
            Az első fekete a szórakoztatóiparban persze bohóc volt, lökte a rossz „feka” humort. De aztán egyre nagyobb és nagyobb művészek, igazi sztárok kerültek ki a feketék közül. És bejutottak a rendőrséghez, a nyomozók közé, az FBI ügynökök közé. És a seregbe, és a közszolgálatba, és a politikába. Eleinte helyi szinten, aztán állami, aztán föderációs szinten, a szenátusba és Fehér Ház-ba is.
            És a pedagógus testületekbe, és az egyetemekre, a tudományos élet csúcsaira. Aztán fekete lett a tábornok, az ENSZ nagykövet, a külügyminiszter asszony, és végül az elnök.
            Mit jelent ez? Azt, hogy a falakat nem csak a fehér állampolgár bontotta le, roppant sokat jelentett Amerikában a afro-amerikaiak ambíciója. Persze, ez csak az egyik út volt, mert ma is rengetegen maradtak a gettókban, és árulják a drogot az utcán, és dúlnak a bandaháborúk, és feketékkel vannak tele a börtönök, ez igaz, de az is igaz, hogy maguk az afro-amerikaiak óriási ambícióval, elszántsággal küzdenek ezekért a veszendő testvéreikért, hogy a normális polgári fejlődés útjára tereljék őket; kéz a kézben sok fehér, humanista polgárjogi aktivistával, tanítóval, tanárral sportedzővel, pappal, rendőrrel, katonával, politikussal.
            Van még az Egyesült Államokban négerkérdés? Van. De hogy ne legyen, azt feketék és fehérek egyaránt, és tömegesen akarják, és tesznek is érte.
            Egyik példája a fehér többség együttműködésének a film. Filmes vagyok, sok filmet nézek. Megfigyeltem: az amerikai filmek nagy részében, a „Megbilincseltek” óta szinte mindig van egy nagyon szerethető, pozitív fekete figura. De, hogy ne lógjon ki a lóláb, vannak ellenszenves, negatív négerek is. Drogfüggők és terjesztők, bűnözők, gyilkosok. Európában lenézik ezt a „szájbarágós” kiscserkész szemléletet. Én, mint hatékony tudatformálást, példaértékűnk tartom, főleg mert nem kötelező. Csak illik.


A magyar romáknak a többségi társadalom rasszizmusán kívül szinte semmijük sincsen meg abból, amivel az afro-amerikaiak, a rabszolgák utódai rendelkeztek 50 évvel ezelőtt. De az, ami legjobban hiányzik, az az ambíció. Annak a tudata, hogy csak úgy kerülhetek ki ebből a pöcegödörből, ha megmutatom, hogy különb vagyok, mint ők. Mindenben! Tanulásban, munkában, erkölcsiségben, tisztességben, európai állampolgári magatartásban.
            A hagyományainkból csak azt tartom meg, ami előre visz, nem azt, ami visszahúz, és közben megmaradok öntudatos romának.
            Nem vagyok magyar. Roma vagyok, akit Magyarországra vetett a végzet. Ha kellek egyenrangú magyar állampolgárnak, hű fia (lánya) leszek a magyar hazának. Ha kellek, megtanulok európai módra dolgozni, viselkedni, beilleszkedek a magyar társadalomba, elfogadom a törvényeit, persze csak úgy, ha megtarthatom roma identitásomat. Ha befogadtok, méltó leszek a bizalomra, de előbb lássam a bizalmat!
            Persze a bizalom megszerzéséhez kellene az a bizonyos ambíció: magamért és a népemért megmutatom, hogy bármire képes vagyok én is. Hogy jobb vagyok, mint ti. Igaz, ehhez nálunk nincsenek templomok, nincsenek romákat pásztoráló roma lelkészek, sok minden nincs, ami például Amerikában van. Ezért annak a romának helyzete, aki a népéért tenni akar valamit, sokszorosan nehéz. Nemcsak a fehér társadalommal kell megküzdenie.
Az ezredforduló tájékáról származik A tisztesség ára című regényemből a következő dialógus:


Már nem is a mi nyelvünkön beszélsz, nem is értjük, amit mondasz.

”Miért, mi a ti nyelvetek? Tudtok ti romául?! Beszélitek a beás nyelvet, vagy a lovarit? Koszos romungrók vagytok, a népetek nyelvét is elfelejtettétek, csak a bunkó magyar paraszt nyelvét értitek. A Kádár rendszerben még volt melótok, fölépítettétek ezt a házat, de ti már több házat nem fogtok építeni ebbe a büdös életbe soha! Mert jobban éltek a munkanélküli- meg a szociális segélyekből meg a családi pótlékból, mint akkor, amikor még dolgoztatok. Mert elszoktatok a melótól, mert a naplopástól megrohadt a lelketek! Ide fognak nősülni a fiúk, idehozzák a legényt a lányok, ide születnek a purdék, meg majd azoknak is a kölykei, és többen lesztek, mint az ólban a disznók, és eltetvesedtek, és elbalhásodtok, és férgek rágják majd a húsotokat, és meg fogtok dögleni a gádzsók nagy örömére, mert úgyis csak erre várnak, és ha én segíteni akarok, azt akarom, hogy a kölykeitek tanuljanak, hogy igenis utánozzanak engem, legalább sportoljanak, bokszoljanak, ahogy én, és karatézzanak, ahogy én, és badibildingezzenek, ahogy én; engem mint fiatal cigány-sportolót szúrt ki a Zofár Karcsi bácsi, és ő dumált rá, hogy legyek rendőr, de ha én a gyerekeiteknek példát akarok mutatni, azt hiszitek, janicsárt nevelek belőlük.
            Látod, hogy idegen nyelven beszélsz...
            Nem tudod, mi a janicsár? Olvass, hülye roma! Olvasd el az Egri csillagokat, abból megtanulhatod.”

Nyerges Mihály roma rendőr, volt kommandós most helyi körzeti megbízott kiabál itt a sógornőjével. Ha tanító volna, nem rendőr, ha ő lenne a helyi romák templomában a tiszteletes, jobban hallgatnának rá, mint így.
            Én megírtam a regényemet, többet is, és még írnék, s ha isten erőt ad, fogok is. De az irodalom ma már csak partizánakció. Egyre kevesebben olvasnak. De ha filmet csinálhatnék belőle (1960 óta dolgozom a filmszakmában – azoknak mondom, akik nem tudják –, azt sokkal többen megnéznék, a film üzenete sok emberhez eljutna.) De filmre senki nem ad pénzt. Sem a magyarok, sem a romák. Filmre egy vasat sem szánnak abból a pénzből, amit a roma és más, úgynevezett kisebbségi szervezetek az államtól kisírnak.
            A magyar politikusokról nagyon rossz az emberek véleménye. Tehetetlenek, dilettánsok, korruptak, annyit lopnak, mennyit bírnak. A roma politikusok talán különbek? Persze ismerek néhány feddhetetlen embert, de „néhány”, az kevés.


Magyarországon mintha megállt volna az idő. Néha az a lidérces érzésem van, nem is most állt meg, hanem a múlt század közepén. És azóta is áll.

Kertész Ákos

 

 

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.