Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


BAUER ÉS A BALOLDAL

2009.08.07

Bauer Tamás, egykori szabaddemokrata képviselő leckét adott Szili Katalinnak a baloldali gondolkodásból. Íme az első feladvány (s a többi is megérdemelne néhány szót):
„Ha végigmegyünk Szili programpontjain, azok a liberális gazdaságpolitika legfontosabb elemeit veszik célba. Első számú célpontja a magántulajdon elsődlegességének elve. Azt írja: „A sikeres piaci jelenlét nem a tulajdonformától függ. A magántulajdon önmagában nem jobb és nem rosszabb a közösségi tulajdonnál. Vannak tevékenységi formák, amelyek magántulajdonban, vannak, amelyek önszerveződő közösségi formában, s megint mások állami (önkormányzati) kézben működnek a legszerencsésebben.” Fellép tehát az állam tulajdonosi szerepvállalása mellett, s emellett különféle közösségi tulajdonformákat szorgalmaz. Szili téved. A magyar közgazdászok nyugati kollégáiknál többet tudnak arról, hogy mit is jelent az állami és „közösségi” tulajdon: azt, hogy a döntéshozó nem a maga, hanem a más pénzével gazdálkodik, és ez óhatatlanul aláássa az erőforrásokkal való felelős gazdálkodást. Nemcsak a négy évtizedes tervgazdasági múlt támasztja ezt alá, de az elmúlt évek minden tapasztalata, amelyet az államigazgatási és önkormányzati költekezés kínál. A kulturális nagyberuházások, a köröshegyi viadukt, a méregdrága négyes metró és számos más fejlesztés mutatja, hogy hova vezet az, amikor a döntéshozók a más pénzéről rendelkeznek. Nincs okunk felülvizsgálni a magántulajdon fölényére vonatkozó nézetünket.”

Nézzük elemenként:

„Ha végigmegyünk Szili programpontjain, azok a liberális gazdaságpolitika legfontosabb elemeit veszik célba.”

Eddig telitalálat. Igen. A liberális gazdaságpolitika legfontosabb elemeit. Azokat, amelyek az ún. szoclib koalícióban megvalósultak. A liberális elemeket, s nem a baloldaliakat.

„Azt írja (ti. Szili): „A sikeres piaci jelenlét nem a tulajdonformától függ. A magántulajdon önmagában nem jobb és nem rosszabb a közösségi tulajdonnál. Vannak tevékenységi formák, amelyek magántulajdonban, vannak, amelyek önszerveződő közösségi formában, s megint mások állami (önkormányzati) kézben működnek a legszerencsésebben.”

Igen. Három olyan tulajdonlási formáról beszél, amelyek egyenjogúságát, egyenrangúságát az Alkotmány is rögzíti, azzal együtt, hogy Magyarország gazdasági berendezkedése szociális piacgazdaság. Ez azért nem éppen ördögtől való dolog, még akkor sem, ha Bauer Tamás csak most fedezi fel:

„Fellép tehát az állam tulajdonosi szerepvállalása mellett, s emellett különféle közösségi tulajdonformákat szorgalmaz.”

Ez is stimmel. Igen. Szili pont azt mondja, teszi, amely a baloldali gazdaságfilozófiák leglényege. Innentől kezdve viszont jön a Bauer-i fordulat:

„Szili téved.” Egy liberális közszereplőtől nem meglepő, hogy nem rokonszenvezik a baloldallal, de ez a szikár kijelentése még nem bizonyítja Szili „tévedését”. Amint a Bauer-i folytatás sem:

„A magyar közgazdászok nyugati kollégáiknál többet tudnak arról, hogy mit is jelent az állami és „közösségi” tulajdon: azt, hogy a döntéshozó nem a maga, hanem a más pénzével gazdálkodik, és ez óhatatlanul aláássa az erőforrásokkal való felelős gazdálkodást.”
Ha a „magyar közgazdászok” alatt Bauer Tamást kell érteni, akkor sem vagyok abban biztos, hogy a fentiekben merülne ki az állami és/vagy közösségi tulajdonlás definíciója. Arra sem vennék mérget, hogy a nyugati közgazdászok egységes tudással rendelkeznének erről a kérdésről, és arra sem, hogy a magyar közgazdászok ismeretanyaga hasonlóképpen monolit lenne, csak éppen több. Tapasztalataim szerint a nyugati szakirodalom jóval bővebben és árnyaltabban foglalkozik ezekkel a kérdésekkel, mint a magyar. A nyugati szakirodalomban viszont legfeljebb röplap szinten találunk olyan mondatot, amely abban látná a közösségi tulajdonlás lényegét, hogy „a döntéshozó nem a maga, hanem a más pénzével gazdálkodik”. Ha Bauer Tamás meg tud nevezni olyan multinacionális, vagy akár bármilyen nagyvállalati cégtulajdonosokat, akik maguk gazdálkodnak a pénzükkel, akkor más lesz a helyzet. Egyelőre én csak olyan „gazdálkodókkal”, azaz menedzserekkel találkoztam, akik meglehetős homályba burkolt tulajdonosok nevében lépnek fel. Az állami, önkormányzati cégek vezetői sem tesznek másként. Végrehajtják a tulajdonos stratégiai döntéseit és gazdálkodnak a tulajdonos pénzével, a tulajdonos nevében.
            Az igazi Bauer-i kisiklás viszont ebben a mondatban érhető tetten, habár itt már nem gazdálkodásra, hanem a döntéshozatalra fókuszál: „A kulturális nagyberuházások, a köröshegyi viadukt, a méregdrága négyes metró és számos más fejlesztés mutatja, hogy hova vezet az, amikor a döntéshozók a más pénzéről rendelkeznek.”
            Bauer ugyanis megfeledkezik néhány „apróságról”. Például arról, hogy a kulturális nagyberuházások világszerte szinte kizárólag állami pénzekből történnek. Meg a közlekedési infrastruktúra építése is. A köröshegyi viadukt, vagy a négyes metró inkább a magyar panama-történelem része, mintsem bármilyen tulajdonláshoz lenne köthető, ráadásul ezek lényegüket tekintve nem is cégek, hanem projektek. Az sem mellékes, hogy ezeknek a panamáknak a döntnökei viszont ugyancsak szinte kizárólag éppen hogy szabaddemokrata politikusok, illetve irányításuk alatt álló „szakemberek” voltak és ma is azok, akiknek a szakértelme alighanem inkább az állami pénzek eltűntetésében nyilvánult meg, s valóban nem a prudens bánásmódban. De itt sem feltétlenül a gazdálkodás, mint olyan, hanem az ellenőrizetlen döntéshozatal falta, falja fel a közpénzeket. Márpedig a közösségi tulajdonhoz közösségi ellenőrzés tartozik. Ahogy az a magáncégeknél is dukál. A korrupt döntnököket az igazgatótanács általában kirúgja. Sőt, konkrétabban átadja az igazságszolgáltatásnak. Ez nem tulajdonforma kérdése.
            Bauer arról is megfeledkezik, hogy a magyar privatizáció során a magyar energetikai, közszolgáltatási cégek zöme bizony nyugati államok, tartományok, önkormányzatok tulajdonában lévő óriásvállalatok kezébe került. Így a két nagy magyarországi áramszolgáltató vállalat bizony német „közösségi” tulajdonban van, s a budapesti távfűtést adó hőellátó erőmű pedig francia „közösségi” tulajdonban. Mint cégek, jól is működnek, állami, tartományi, avagy önkormányzati tulajdonosi hátterük a legkevésbé sem zavarja őket a gigászi profitok megszerzésében.
            Bauer viszont messze elkerüli azt az aktuális jelenséget, miszerint a mai gazdasági világválság okozói azok a nagy nemzetközi magánbankok, amelyek kellő szabályozás hiányában felelőtlenségek sorozatát követték el. Ezeket a magáncégeket pedig most a történelemben soha nem látott mennyiségű közpénz felhasználásával lehet csak stabilizálni. Újabban így került részben, vagy egészben közösségi, azaz állami tulajdonba az amerikai, az angol, a német, a francia, stb. nagybankok többsége, egyébként pedig a világ egyik legnagyobb, legstabilabb bankja eddig is teljesen állami kézben volt, éspedig a kínai állam kezében. Hasonlóképpen a legnagyobb európai repülőgépgyár is állami tulajdonban található, konkrétabban európai államok „közösségi” tulajdonában. Folytathatnánk a sort a világon előállított összérték igen nagy hányada, azaz közel fele mögötti „közösségi” tulajdonnal az oktatástól kezdve az egészségügyön át az infrastruktúráig bezárólag.
            Bauer mégis ezzel nyomatékosítja tézisét: „Nincs okunk felülvizsgálni a magántulajdon fölényére vonatkozó nézetünket.” Kicsit talányos, hogy kit is takar a többes szám egyes személy, mindenesetre nekünk, baloldaliaknak van rá okunk. Nem is kevés.

Dr. Szanyi Tibor
MSZP képviselő, [dh]-tag

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.