Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


EGY MAGYAR NÁBOB

2010.10.27

Forgatókönyv új magyar témára

A kamera vidéki villához közelít. A külföldről hozatott faragott fakerítés mögött óriási zöld terület, kertész által gondozott pázsit terül el. A téren óriási épület áll, de itt nincsen minden, mint a búcsúban, kint kerti törpe, bent stukkók és angyalkák! Jobb ízlésű a gazda, bizony művelt sztárépítész tervezte, és még a legfinnyásabb művészetértő is csettint a modern, de kellemes formák láttán. Fekete-fehér ruhás cseléd nyüzsög a tollseprővel, s már nem elvtársnak szólítja, mint annak idején a KISZ-ben, a gazdát, hanem úrnak. Mint valami mexikói film, egerek és emberek, avagy cselédek és gazdák.
            Bent könyvespolc áll, antik könyvek garmadájával, ilyeneket aukciókon árulnak leginkább, vagy könyvkereskedésekben, melyeket csak bizalmi emberek látogathatnak, akik ismerik a kereskedőt személyesen, és kedvenc, ritka italával kedveskednek neki. A sznobklubba belépők ezek a könyvek, bár a kutya sem olvas kétszáz éves könyvritkaságokat. Igaz, a gazda sem, az ő kedvence a Financial Times.
            Néhány, olcsóbb festmény is függ a falon, egy-egy kevésbé híres festő műve. De azért súlyos százezreket érnek. Ez kell emberünknek, aki nagy értője a művészetnek, és maga is komoly bölcsedelmeket zeng vasárnaponként intellektuel barátainak, akik – hála neki! – most már jól fizetett, ám kevés munkát igénylő poszton töltik napjaikat. Megérdemelten, vagy nem, megdolgoztak érte, vagy épp nem, ezt aligha kérdezné józan ember. Ott vannak. Akinek Isten hivatalt ad, ész is ad hozzá – legalább is Magyarországon.
            Dolgozószobájában, hatalmas tölgyfaasztalon nyugtatva lábát ül kedvenc bőrfoteljében a magyar nábob.
            Telefonját, – kettő van belőle – most kikapcsolva tartja. Bár napi 14 órát dolgozik, és saját bevallása szerint élete keservesebb mint egy bányamunkásé, hétvégén legalább egyszerű magánemberként szeretné élvezni az élet egyszerű áldásait, a család mosolyát, a pecázást saját halastaván, egyszóval, a jól megérdemelt munka jutalmát. Nehéz az élete. Döntései miatt sokan tiltakoznak. Mint a kormány tagjának, nagy a felelőssége. És sok ügynek látja mély részleteit, felelős fontos döntéseket igénylő ügyekben bizony sokszor olyan megoldást kell kitalálni, mely sokakat nem elégít ki. Sok a harag, az elvakult gyűlölség. És bizony sokan őt hibáztatják a saját gyengeségeikért, rossz döntéseikért is. Még jó, hogy háza előtt nem tüntethetnek ezek a kellemetlen, vaksi kisemberek, a nagydarab, fekete öltönyös testőrök amerikai filmekből tanult kemény vonalas szigorral tessékelnék arrébb a szemtelen betolakodókat.
            Kell is a szigor. Nehéz idők ezek. A tömeg tiltakozik a megszorítások ellen. Úgy akarnak élni mint a kommunizmusban, pedig annak már vége. Nem kell nekik a szabadság. Nem is érti ezt, a magyar nábob. Hiszen a képlet egyszerű: most vannak jogok, ez a demokrácia, de a megélhetését mindenki finanszírozza maga. Állam bácsi nem utal be senkit kedvezményesen már a Balatonra, sem pedig az iskolapadba. Most mindenki a maga szerencséjének kovácsa. És így szabad igazán az ember. De a hitvány, szolgai tömeg ezt nem érti. Azzal vádolják őt és közeli barátait, hogy Állam bácsi, mielőtt végképp elszegényedett és úgyszólván koldusbotra jutott (vagy jutna, ha az állandó adóemelés nem mentené meg a csődtől) épp nekik adta a vagyonát. Ők vásárolták meg ezer százalékos árleszállítással az állami üdülőket, és ők utaltak ki pénzt fantomcégeknek el nem végzett munkákért? Ők ütötték ki a versenyből intrikával, perrel, fenyegetéssel (és néha bizony keményebb eszközökkel is) azokat, akik a riválisaik voltak? Ők kaptak kölcsönt jól menő vállalkozásaikhoz a saját bankjaikban, míg a kisgazdák hitel nélkül topogtak a folyosón, kalapjukat gyűrögetve? Azt hőbörgik az utcán állók, hogy ők juttatták csődbe azokat a bankokat, melyeket ők maguk irányítottak, hogy kimentsék a pénzt, míg a károsultak tucatjai felakasztották magukat. Meg olyanokat mondanak, hogy ők döntenek arról, hol épüljön gyár vagy épp út, és megveszik a kérdéses területet, hogy jó pénzért adják át, jótevőjüknek, Állam bácsinak, akit láthatólag kevésre becsülnek. Egyesek azt is a szemükre vetik, hogy diplomájukat még pont az az ingyenes oktatás tette lehetővé, amelyet épp ők szüntetnek meg. De az ilyen hangoskodók aztán végképp nem értik a dolgok menetét, a világ természetét. Nem értik, hogy ők csak elsőként voltak ott. Hogy az ő helyükben mindenki így tett volna. Mert ilyen az élet, üllő leszel vagy kalapács… kevésbé költőien: aki kapja, marja.
            A magyar nábob esténként Darwint olvasgat. Megállja majd a helyét a politikai vitában, ha a gyengébb kihalására utal. Mindenki érteni fogja, hogy az országnak, ha nem akar menthetetlenül gyengébb lenni, a történelem elszürkült margóján, modernizáció kell. A modernizáció aztán egyszerű dolog, az ember csak összefog pár nyugati paksamétát, törvénytervezetet, példát, (némelyiket a szemétkosárból) és bejelenti hogy kész a reform. Ezek a reformok persze más körülmények között születtek és alkalmazásukat számtalan megfontolás kellene hogy megelőzze, legalábbis így beszélnek a habozók,  a haladás kerékkötői, a túl-óvatosak. Emberünk, rászolgálva keményvonalas reformer hírére nem habozik bevezetni az angolszász példát, a német kísérletet, de a francia ötletet sem. A tömeg? Egyet sóhajt, akkorát mely a torkából kifér, és húzza tovább az igát. Nem úgy mint odaát, ahonnan a reformok jönnek. És ez szerencse, hiszen emberünk, a magyar nábob nem vesződhet iskolázatlan kelet-európai tudatlanokkal, az ő elméje Armani-öltönyös topmenedzserek, politikai-gazdasági vezetők között edzett a viták tüzében. Ő a felvilágosult Nyugat embere, aki tegezi a bankelnökök sorát és italt töltve udvarol a kormányfőknek. Lánya zongorázik, fia néha összetör egy-egy sportkocsit. Nem valami tehetségesen tanul, de kitűnni nem kell az egyetemen, az élet – vallja a nábob – úgysem olyan, mint a zárt falú egyetem. Amikor visszajön hazánkba, kész pálya várja a fiút, ismerősök, rokonok egyengetik az útját, ahogy őneki is. Neki nem tartják majd vissza a nyelvvizsgáját vagy a jogosítványát, azért hogy meglegyen a buktatási kvóta, vele nem dühöng a buszvezető, a tanár, akinek rossz napja van. Őt nem fogja kizsákmányolni és leteremteni bunkó főnöke, mint más, kevésbé érdemes emberek fiát. Őt még a rendőr se bünteti meg, ha ittasan vezet. Ő elintézi. Magasabb hatalmak állnak őrt felette, szinte misztikus erejükkel és bölcsességükkel, és lazán állíthat akadályt saját útjába, pont ő nem fog megbotlani benne. De annál viccesebb, hogy megbotlik mindenki más. Korrupt a rendszer? Had panaszkodjanak, mindig ezt teszik a későn jöttek.
            Hadd fecsegjenek műveltségükről a doktorok, dékánok, és a többi naplopó intellektuel, ő a megmondhatója, hogy csak a bankárban feszül igazi, alkotó ész, nélküle csak árnyék a szellem embere. Azért kedveli őket, hisz kinek árt az érthetetlenül zagyváló költő, az elvont író, a büszke tudós? Hamarosan ők is megismerik a bölcs Nyugat kapitalista szabad versenyét – és Darwint.
            És ez így jó, Magyarország tökéletes. Egy csepp Nyugat, szabad verseny, szabad rablás, szabad erkölcs, szabad reform, (ha kell, ha nem, mint egy kísérleti laborban, ahol nem az egerek a kísérlet alanyai) és egy jó nagy csepp Kelet, ahol a rokonok alád nyúlnak, és a nem szimpatikus vendégnek az étteremben hamut szórnak a menüjébe. Ha nem rosszabbat. Nyugati esetlen iram, és keleti barbár düh, itt összetalálkozik minden évszázad és táj; a hordóban rohadt trágyabűz öröksége, minden nép vénájából az, ami gennyes, ami feledésre joggal ítéltetett, és ami nemtelen, becstelen: a rongylelkű, gumigerincűek földje ez, a talpnyaló korcsoké. A föld, ahol a csecsemőhalált haltak hivatkozhatnak csak becsületükre, ahol minden rang és hatalom a visszaélés eszköze, a Muszáj Herkulesek Augiász-istállója, és a törpék királysága. Istenuccse, erről az átkozott földről még a koporsóját is ellopatja a bölcs, még a nap is elfedi szemét előtte.
            Ezek sosem változnak, mert minden így jó. Mert minden így rendeltetett, ahogy rendeltett az is, hogy legyen Tekintetes Úr és Szolga, Bankelnök és Betonproli. Kezdettől fogva és ámen, vagy ha nem, hát olyan mindegy. Legalábbis a Magyar Nábobnak megfelel.

Bártfai Imre

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

A nábob korosztálya

(ZSIRÁF, 2010.10.29 15:08)

Én,aki a nábob korosztályához tartozom,nem voltam olyan tehetséges és életrevaló,nem voltam az előző rendszerben sem olyan közel a tűzhöz,hogy a jókor jó időben lehetőségét kihasználjam.
És amikor lett volna egy kicsit több lehetőségem,akkor nagyobb volt bennem a félelem és a szeretettéhség ( mit szólnak majd a többiek) ,hogy inkább maradtam a megszokott vágányon. Ugyanúgy 14-16 órát dolgozom ( és ez ma szerencse),mint élelmesebb kortársam,hogy gyermekeimnek kifizessem az iskoláit (csomó hitelfelvétel mellett).Lúzerként,nábobként is ugyanoda kerülünk.Legfeljebb a felettünk lévő fedél díszességében lesz különbség. Minden,amit magunk mögött hagyunk,úgyis személytelenné válik.Jól van ez így.

korrekció

(Bártfai Imre, 2010.10.29 14:18)

Máténak sajnos a régebbi verziót küldtem el, az újabb kiküszöböli azt a félreértés, ami joggal adódik, a "minden nép vénájából" után. Nem szándékom a hazám ócsárlása, itt a közviszonyok romlottságára, az elfajulásra utalok.