Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


EGY MONDAT ELEMZÉSE

2010.05.06

Nem a rendszerváltás élharcosai tehetnek arról, hogy az elmúlt nyolc év során a magyar demokrácia oda jutott, ahova jutott, s a választók arra kényszerültek, hogy lezárjanak, megdöntsenek egy politikai rendszert.

Egy mondat, mint a narancsos történelemszemlélet példája. A magyar társadalom széles rétege találkozhat vele. És – tegyük hozzá: sajnos – sokuk elhiszi a benne foglaltakat. Nekik nincs meg a tisztánlátásuk. Ezért elemeznénk ezt a mondatot, és megnéznénk, mi van mögötte.
            Mit állít Orbán Vikor? 1.) A demokrácia válságban van pillanatnyilag. 2.) Erről nem az „élharcosok” tehetnek, hanem más erők. 3.) A választók kényszerből szavaztak a győztesre egy és két héttel ezelőtt.
            Kit érthet vajon a rendszerváltás élharcosain? A rendszerváltó pártok elitjét? Az egykori reformkommunistákat, az MDF és az SZDSZ egykori tagjait? Nem valószínű. De érdemes felfigyelnünk a retorikájára: afféle forradalmi élcsapatról beszél, egy szűk rétegről, amely értékelése szerint kiválóságával magasan kitűnik a közösségből. Jé: talán az egykori harcias fiatalokra és demokratákra gondol? Meglehet. Ez egy elképzelhető értelmezés. Orbán Viktor és harcostársai húsz évvel ezelőtt fiatalok és demokraták voltak. Egy progresszív mozgalom tagjai.
            Persze nem illeti jelzővel, hova is jutott a demokráciánk. Ám nem kétséges, hogy negatív jelzővel illetné, ha felfedné lapjait. „Kik tehetnek róla?” – szegezi nekünk a kérdést a sorok között. „Természetesen a Magyar Szocialista Párt tagjai és országgyűlési képviselői, mint az állampárt eszmei örökösei.” – a válasz, lévén „evidencia”, nem hangzik el.
            Ki tehet tehát a választási eredményről? Alapvetően a nép, az istenadta nép. Noha nem szabad ember módjára, de a döntést mégis ők hozták. A kényszerítő erő pedig nem volt más, mint az elégedetlenség és a nyomor. Amiről pedig az időközben hitelét vesztett kormány tehet.

Mit mondhatunk ezek után, ha működésbe hozzuk történeti érzékünket? Azt, hogy Orbán három állításával lényegében egyet értünk. A három állítással igen, de az értelmezésükkel és az egy mondattal, amivé összekapcsolja a három állítást, már nem.
            A demokrácia válsága csupán pár éve lóg a levegőben, ám ezt a válságot a mélystruktúra potenciálisan régóta hordozta. Most a demokrácia válsága tapinthatóvá is vált, és éppen a választások eredményében. Kisiskolások is tudják, hogy a demokrácia az értékek pluralitásáról és (az érdekütközések ellenére is fennálló) békés egymás mellett élésükről szól – vagyis a különbözőségek létéről, a másik létjogosultságának el nem vitatásával. Ennek pedig tipikus példája az egykor volt Weimari Köztársaság. A maga virágzó közéletével, színes politikai palettájával, harminc pártjával és toleranciájával. A demokrácia viszont éppen a szélesre tárt szabadságjogok miatt egy törékeny berendezkedés. Szókratikus kérdés a kisiskolásokhoz: az államot, amelynek országgyűlését négy párt képviselői alkotják, és ebből az egyik több mint kétharmados arányban van jelen, tarthatjuk-e demokratikus berendezkedésűnek? Persze ez a túlhatalom teljesen legitim, az alkotmány szerint való. Közhely, hogy Hitler koalíciós kormánya is a demokratikus jogállapotban került hatalomba. (Volt ekkor valami gazdasági válság is, de ez nyilván mellékes tényező.) "Főnix módjára újjászületett"A demokrácia válságának szimptómája immáron kézzel fogható.
             Nem a rendszerváltó forradalmi élcsapat tehet a demokrácia válságáról. Nem: halottaktól nem várhatunk ilyesmit. Az SZDSZ elesett, az MDF dicstelenül elgáncsolta magát. (Mellékesen: a KDNP feladta önállóságát, és egy nagy és meleg, biztonságos akolba húzódott, az FKGP-t pedig szalámi módjára felaprózták.) Ki marad? Például a rendszerváltás egy mellékszereplője, egy kicsi és nem túl jelentős mozgalom, akik fiatal demokratának nevezték magukat. Ők szintén halottak: valamikor 1990 és 1998 között haltak meg. Húsz év alatt az ember megváltozik, és megváltozik egy párt és egy mozgalom is. Meglepő, hogy húsz év elteltével egyik felsorolt párt sem azt képviseli már, amivel elindult. Marad még valaki? Igen: a baloldal pártja. A szocialista párt is változott. Felszámolta magát, majd főnix módjára újjászületett: a tagságot és az eszmét revízió alá vonva. Reformpárttá vált először. Majd pedig a nyugati típusú demokrácia képviselőjévé. Utóbb pedig mind több liberális értéket tett a magáévá. Talán a baloldal pártja az, amelyik a legtöbbet változott az elmúlt húsz évben. Részint azért, mert a legtöbbet akart változtatni magán. Tudatos volt az alakulása. Nagy szó: változni akartak. Ami sikerült is. Ők, a magyar baloldal párttá szerveződött élharcosai tehetnek talán a demokrácia válságáról? Nem, szerintünk nem. És nem is tulajdonítjuk ezt a háttérben meghúzódó és titokzatos erőknek, amint összeesküvést sejtető új kormányfőnk. Mindannyian, közösen tehetünk a demokrácia válságáról, ez közös művünk. Lényegtelen szempont, hogy ki az, aki többet, és ki az, aki kevesebbet tehetett érte. A felelősségre vonás nem visz minket előbbre ezen az úton. De nem nyolc év, vagy egy év során alakult így: a történelem nem ismeri a korszakhatárokat. Egy ilyen megvonás legalább önkényes, és ebben az esetben célzatosnak is tetszik. Húsz év folyamata vezetett ide, a mélystruktúrában potenciálisan megbújva. No de mi volt az ok, mi volt az ok, mi volt az ok? – ez itt a főkérdés.
            Kényszer vezette a választókat a változásra, nem szabad ember módjára döntöttek többségükben. „A tömegek mozgását a változástól való félelem irányítja” – ahogyan Lánczi András is megfogalmazza. Ez pedig ránk, magyarokra különösen igaz: megrögzötten ragaszkodunk a fennállóhoz, etekintetben konzervatívok vagyunk. Csak akkor változtatunk „meggyőződéseinken”, ha már nagyon kényelmetlennek érezzük, vagy ha kényszerítenek rá. De nem szoktuk kényelmetlennek érezni: ez ugyanis önálló ítéletalkotást előfeltételez, a magunk fejével való gondolkodni merést. A változás nem feltétlenül „rossz” dolog: az új mindig átalakít, frissít, lehetőségeket nyit meg. A legjobb persze az, ha mi döntünk a változásról, önállóan és értékek mentén. (Például a demokrácia értéke mentén.) Ám a mostani esetben kényszer mozgatta a választókat, kényszer szülte a változást. A kényszer egyik okozója persze a gazdasági válság volt. Én persze úgy látom, már túljutottunk rajta. Az emberek tömegei viszont még mindig félnek. Félnek például, hogy elveszítik munkahelyüket a közeljövőben, illetve van egy kisebbség, aki ténylegesen elveszítette. Önmagukon segíteni bénák, így állam bácsitól várnak segítséget. (Tisztelet a protestánsoknak, akik azt mondják: „segíts magadon, utána Isten is megsegít”.) Másfelől, ha valamit kellően sokszor ismételnek el nekünk, sulykolnak, akkor az meggyőző tud lenni. Meggyőzés? Szó se róla: erőszak ez. Négy év, nyolc év ismételgetés körülbelül elegendő egy ilyen hatáshoz. Különösen egy olyan befogadó közeg esetében, amely kellően önállótlan, hiszékeny, oktalanul is fél, nem mer ellent mondani, ráadásul még pesszimista is. A választók jelentős része Goebbels doktor jelenlegi (és talán legjobb) magyar tanítványai hatására döntöttek úgy, ahogyan. Nem is annyira a válság, mint inkább annak interpretációja volt az ok. Akik az elmúlt nyolc évet egyoldalúan válságkorszakként interpretálták, azok kényszerítették ki a kormányváltást.
            Ahogyan mondtuk: ugyanazt a három dolgot állítjuk, mint Orbán, csak egy kicsit más értelmezés van mögötte nálunk.

A magyarok megérdemlik leendő kormányukat és kormányfőjüket. Barátaim talán azt felelik, milyen kegyetlen, de legalább rosszindulatú vagyok, amiért ezt mondom. De nem: igenis, megérdemeljük, bármi legyen a jövőben. Függetlenül attól, hogy milyen eredménye lett a választásoknak, az vitathatatlan, hogy a mi döntésünk volt. Formálisan, vagyis jogi szempontból teljesen demokratikus volt ez a választás. Más dolog, hogy tudjuk, nem szabad individuumok hozták meg ezt a döntést. Ha formálisan demokratikusan zajlottak le a választások, akkor én, mint demokrata, nem vitathatom el az eredményt. Bizony azt kell mondjam, hogy legitim a kormány hatalma. A hatalomvágytól mozgatott férfiú elérte célját. De nem vitatom ennek jogosságát. Nem szeretném felrúgni a demokrácia játékszabályát. A kérdésre, hogy mit is fog a hatalommal kezdeni, azt hiszem hamarosan megadja majd a választ. Különösebben vájt fülre nem is lesz szükségünk, hogy meghalljuk tettei üzenetét.
            A történelem kontinuus cselekménysor. Habár szívesen törölnénk el végképp a múltat – avagy a jelent, például amikor az a demokrácia válságát jelenti –, az ilyesmi nem lehetséges. Ma úgy gondolkodok, mint tegnap, és körülbelül ugyanúgy fogok holnap is, feltéve hogy megérem. A lényegi változás a fejekben történik, nem másutt. Viszont éppen ez a változás megy végbe leglassabban. Előbb-utóbb legyűrjük ezt a válságot is. A kérdés csak az, hogy a régi-új kormány támogatja-e az irányt. A válság legyűrése számunkra, baloldali értelmiségieknek a demokrácia megerősítését jelenti, nem pedig az állam megerősítését. A jelenleg kizökkent helyzetet visszaállítani a korábbi kerékvágásba, és továbbfejleszteni azt. Ez pedig számunkra egyet jelent a rendszerváltás feladatával. A cél a demokratikusan működő Magyarország. Melyik rendszer leváltása vezet el ide? A királyságé, a Mucsai Magyar Királyságé. Ennek a rendszernek találjuk szemléltetésére Móricz Zsigmond Rokonok című kisregényét. Mert ez egy nagyon is aktuális írás. Hiába volt a Rákosi-évek (a maga terrorjával együtt), és hiába a szocializmus (a határozott, de vidám paternalizmusával). A mélystruktúrát – a fejekben – nem érintették jelentősen. Az úri osztály majmolása, a feltétlen tekintélytisztelet, meg az uram-bátyám világ a Monarchia korában gyökerezik. A Horthy-korszak pedig ezt sikerrel konzerválta. Úgy belénk ivódott (illetve itatták, tudatosan és öntudatlanul) mindezt, hogy negyven év se törölte ki. A rendszerváltás feladatának magunkra vétele számunkra azt jelenti, mint szakítani ezzel a régi világgal, és egy valóban demokratikus mentalitást kialakítani. Való igaz, ez leginkább a polgári jelzővel illethető társadalomban valósulhat meg – ám csak akkor, ha ezek a polgárok nem feltétel nélkül tisztelt urakból és kiszolgáltatott cselédnépből tevődnek össze. Az új kormány és Magyarország sorsa abban a kérdésben fonódik össze az elkövetkező években, hogy a Fidesz a Mucsai Királyság mellett vagy ellen foglal-e állást tettlegesen.

Gulyás Szilárd

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.