Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


ELLENZÉKBEN

2010.10.17

Azzal együtt, hogy nagyra becsülöm Kertész Ákost, elsődlegesen szociális érzékenysége miatt, azt hiszem, valamiben most nem értek vele egyet. Meglehet, csupán félreértem őt. Ebben az esetben tárgytalan a következő pár sor.

Írásában ha jól értettem, Magyarország pillanatnyilag fennálló kormányzatának működési mechanizmusáról volt szó, illetve arról, hogy ebben a helyzetben mi jelenti a helyes magatartásformát az ellenzék számára.

Egy alapvető kérdés, ami megosztja az értelmiséget: demokratikusan működik-e Magyarország, illetve a kormányzat szervei? Jogászi szempontból erre valószínűleg azt lehet mondani, hogy az alkotmányunk a demokrácia betűjét rögzíti, a demokrácia szellemének őrzéséről pedig intézményi szinten az alkotmánybíróság gondoskodik. A kormány, ha tágan értelmezzük a törvényeket, eleget tesz az alkotmány előírásainak. Mások talán úgy érvelnek, az, hogy merre billen a mérleg nyelve (demokratikus-e vagy sem), a jogászi csűr-csavaron múlik. Ebből a szempontból a kormány átmegy a vizsgán. Vagy éppen csak átcsúszik. No és ha bölcsészes érzékenységgel közelítjük meg a kérdést? Akkor bizony felfigyelünk zavaró apróságokra. Amint Tucker Dávid hívta fel rá figyelmünket, például az zavaró, hogy kormánytagok gyanúsítanak meg vállalkozókat nem túl megalapozott alappal. Méghozzá az országgyűlésben. Világos, hogy egy ilyen eset hangulatot kelt. Bizonyos körülmények között akár lincshangulatot. Vagy említhetnénk azt a fajta populizmust, hogy a kormányfő levelekkel bombázza az ország lakosságát – tulajdonképpen a saját legitimitását keresve. (Demokrata ugyebár nem csinál ilyet.) Ami számomra is komolyabb aggályra adhat okot, az a hatalmi ágak elválasztásának finom megsértése. Leváltani az összes főtisztviselőt három hónap alatt. Pártpolitikusból köztársasági elnököt csinálni például. Meghirdetni a Nemzeti Együttműködés Rendszerét – vagyis a kommunizmus rémével fenyegetve egy párt aklába ösztönözni az állampolgárokat. És a pártegység hangoztatásával az önkormányzatok önállóságát is csorbítani. A „mi”, ami Szíjártó szájából eddig a pártot jelentette, most már a kormányzatot jelenti. És arra alludál, hogy ez a „mi” még az osztatlan magyar néppel is egybevágó személy. „Mi ezt és ezt akarjuk” – ugyebár. Kis János azt írta egyhelyütt, hogy itt bizony az alkotmány szellemének megsértése történt több ponton. Összegezve tehát: erkölcsi kifogásunk lehet a kormánnyal szemben. A jogi kifogás, ti. hogy megsértenék a demokráciát, kevésbé megalapozott. Ami részben talán éppen azzal magyarázható, hogy alkotmányunk nem rögzíti kellő keménységgel a hatalmi ágak elválasztását. Egy ilyen kétharmados országgyűlési többség esetével nem számoltak az alkotmány megszövegezői.

Ugyanakkor az már kevésbé vitatható, hogy a kormány és az országgyűlés legitim. Egyenlő, titkos választások útján szerezték meg pozícióikat az országgyűlésben. Ahogyan Hegel nyomán mondhatjuk, a magyar nép is megérdemli a vezetőit. Ha ennyi önbecsülésünk és eszünk van, hogy szabad választásunkat eképpen használjuk fel, akkor megérdemeljük. A mi felelősségünk.
            Kerész Ákos könnyen mondhatná: igen ám, a Hitler-kormányt is szabályos választások legitimálták. Úgy is van. Csakhogy Hitlerék a felhatalmazási törvénnyel, a pogromok (titkon) állami támogatásával, majd pedig a kormány- és államfői jogkör egyesítésével súlyosan megsértették a weimari alkotmányt. A két kérdés (a kormány legitimitása és működésének módja) elválasztandó egymástól, véleményem szerint.
            Egyik mondatával keményen nem értek egyet. „Ők nem demokraták, vagyis nekünk, demokratáknak, illegitimek.” Azt gondolom, ha valóban demokraták vagyunk, akkor kénytelenek vagyunk elismerni a kormányzat legitimitását. Ha tetszik nekünk, ha nem. Demokrataként a demokrácia alapvető játékszabályait szerintem el kell fogadjuk. El kell: nem kényszerből, hanem elvi alapon. Mondhatjuk magunkat fiatalnak és demokratának, de ha nem fogadunk el bizonyos szabályokat és azok következményét (például a választások eredményét), akkor valóságosan nem vagyunk demokraták. Azt gondolom, ha a politika területén ízlésítéletünket többre tartjuk elvi meggyőződésünknél, akkor a demokrácia utolsó biztosítékát ütjük ki. (Lásd Kis János írását ismét: az alaptörvény csupán a montesquieu-i alkotmányosság írott betűit, holt betűit rögzítik – a szellemét mi, állampolgárok őrizzük.)
            Mi tehát az igazi ellenzék helyes magatartása véleményem szerint? Először is a tetszés/nemtetszés és érzelmek helyett elvi (és jogi) alapra helyezkedés. Azt hiszem, az európai kultúrájú politizálásnak ez fontos része. Az ellenállás kérdése a másik rész. Az osztrák-magyar kiegyezés előtt működött a Deák-féle passzív ellenállás. A Monarchia idején pedig az obstrukció. Mind a kettő teljesítette a maga célját: az ellenzék akciója lassította, helyenként ellehetetlenítette a kormánypárt törvényhozó tevékenységét. Ma van erre esély? – kérdem költőien. A törvényjavaslatokra ha igennel szavaz az ellenzék, ha nemmel, ha bent marad a teremben és tartózkodik, ha kivonul, érdemileg ugyanaz az eredménye. A sértettség okán az ellenzéknek kiűzetnie magát a gyűlésteremből szerintem nem a legokosabb. A parlamenten belüli ellenállásnak az egyedüli esélye az ellenérvelés lehet. No de ki mondja, hogy a parlament a kritika egyedüli helyszíne? És ki mondja, hogy az ellenzék szerepét egyedül parlamenti pártok tölthetik be? A parlamenten kívüli politizálásnak, illetve a civil megmozdulásoknak – engedjék meg nekem – soha nem volt akkora ösztönzése, mint most. Éppen csak a szándékot látom hiányosnak az efféle aktivitásra.
            Október 23-a, a Köztársaság születésnapja lehetőséget kínál szándékunk kinyilvánítására.

Gulyás Szilárd

Hivatkozott írások:

Kertész Ákos: Őfelsége ellenzéke
/cikkek/elemzesek/ofelsege-ellenzeke
Kis János: Az alkotmány szelleme
http://szuveren.hu/vendeglap/kis-janos/az-alkotmany-szelleme
Tucker Dávid: Narancssárga iszap
/cikkek/elemzesek/narancssarga-iszap)

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.