Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


FÁBÓL VASKARIKA?

2009.08.17

A Polgári Szocializmusról

Nemrég emlékeztünk a nagy magyar gondolkodó Bibó István születésének évfordulójára. Nem volt kerek a szám, de arról érdemes megemlékezni, hogy immár harminc esztendeje nincs körünkben történelmünk egyik legnagyobb formátumú politikai elemzője.
            Mi, a demokratikus hálózat tagjai virágot vittünk szobrához. Sokan nem voltunk, mert ma egyik politikai oldal sem tudja a gondolkodóval azonosítani önmagát. Mi próbálkozunk azzal, hogy az ő kútfőjéből merítsünk gondolatokat a baloldal megújításához.
            Persze ez nem könnyű feladat, hiszen munkásságával szinte sohasem tudta érdemben befolyásolni a hazai közélet gyakorlatát. A Horthy-rendszerben természetszerűleg szorult háttérbe az állami ideológia gerincét képező revízionista politikát elutasító Bibó. Az 1945-öt követő rövid és külső nyomás alatt lévő demokratikus periódusban számtalan jó kezdeményezése volt, de megvalósulni egy sem tudott a Moszkvából irányított sztálinista fordulat miatt. 1956-ban az idő rövidsége, a folyamatok anarchisztikus jellege miatt nem tudott befolyással lenni az eseményekre. Az értelmiségi helytállás példaképe viszont azon tette, hogy 1956. november 4-én ő volt az egyetlen ember a Parlamentben, aki megvárta a szovjet megszállókat. Írógépén a forradalom történet írta éppen, amikor megérkeztek az idegen katonák. Nem szaladt el sem követségekre, sem külföldre. Szerepet vállalt a forradalomban, amiért előbb börtönbe, majd belső száműzetésbe került, haláláig még csak reménykedni sem reménykedhetett abban, hogy gondolatai komolyabb társadalmi visszhangra találnak.
            A rendszerváltásnak viszont egyik szimbóluma lett, akin  a patetikus révületben lévő politikusok szinte azonnali hatállyal túlléptek, talán éppen azért, mert írásaiból sugárzott a határozott morális hozzáállás, egy olyan viszonyulás, amely a rendszerváltás utáni szabadrablás korában nem volt túl kedves olvasmány azoknak, akik a zavarosban halászgattak.
            Bibó ettől függetlenül nagyon is aktuális maradt, sőt mára aktuálisabb mint valaha. Mély humanizmusa, szabad, de közösség irányába elkötelezett gondolkozásmódja máig példamutató. Gondolataiból egy sajátos politikai alternatíva körvonalazódik, mely határmezsgyéjén van a szocialista és liberális gondolatoknak, ráadásul egy rendkívül egészséges, vállalható nemzetképet vázol elénk, amely mentes a kriptaszagú pátosztól, a Közép-európai népeket végletesen megosztó soviniszta kilengésektől.
            Húsz esztendővel a rendszerváltás után tehát lehet Bibóhoz nyúlni. Sőt tanácsos is, hiszen a politikai centrumba szorult liberális és baloldali alternatíva számára gondolatai szilárd alapot jelenthetnek a terjeszkedéshez.
            Mit jelenthet ma Bibó gondolatvilága? Egy kemény és határozott állásfoglalást a baloldali és liberális alapértékek mellett. Egy olyan politikai platformot, ahol szabadság és szolidaritás nem egymással szemben meghatározott alapértékek, hanem épp ellenkezőleg: egymást kiegészítő fundamentumok. Mert sajnos napjainkban a demokratikus alapértékek amortizálódása van napirenden, amikor politikai kalandorok rendkívüli átalakításokat szorgalmaznak a társadalmi működésben és ennek megfelelően a politikai rendszerben is. A rend utáni vágy, a biztonság (lét és anyagi) igénye olyan erős, hogy a közösséget alkotó egyének többsége hajlandó arra, hogy alkotmányos alapjogok kerüljenek korlátozásra. A többségnek nem fáj, ha a szegények még kevesebb esélyt kapnak a túlélésre, de a kisebbségi csoportok elleni támadások sem váltják immár ki a többség szolidaritását. Mindenki visszahúzódik a saját kuckójába, abban bízva, hogy ő nem tartozik egyetlen olyan kisebbséghez sem, amelyet ellenségként határozhatnak meg a közhangulatot alakító agresszív kisebbségek.
            Mert a többség szolidaritásának hiánya az egyének hozzáállásának eredménye. A bal és liberális oldal elöregedett, értelmiségi része pedig sok szempontból eltávolodott a hazai valóságtól. A fiatalabb generációk pedig már egy egészen más közéleti közegben nevelkedtek. A folyamatos politikai perpatvar távolította őket a közösségi cselekvéstől, ráadásul a fogyasztói társadalom ezer csábítása egészen más lehetőségeket is kínált, kínál arra, hogy közösségi életet éljünk.
            A társadalom ma Magyarországon egymástól elszigetelődött kiscsoportokból áll. Még a jó helyzetben levőnek tartott jobboldal sem bír komolyan mozgatható tömegbázissal, egyszerűen helyzeti előnyt jelent számára az ellenzéki lét és a támogatók radikalizmusa.
            Ilyen helyzetben természetes ellenreakció kellene legyen a baloldal, liberális oldal részéről a radikalizálódás. A stílus és mondandó hozzáigazítása a jobboldal gyakorlatához. Sokan azonban éppen arra mutatnak rá, hogy ez az út járhatatlan.
            A Magyar Szocialista Párt baloldali fordulatán munkálkodók. Földes György, Szili Katalin, illetve az utóbbi mellett egy nemrégi írásában lándzsát törő Hegyi Gyula, vagy a baloldali fordulat igényét már hónapokkal ezelőtt felvető Szanyi Tibor, kétségbeesetten fordulnak abba az irányba, ahonnan letért a hazai baloldal és amelyre jó lenne a gondolkodók szerint visszakapaszkodni.
            Bauer Tamás írása számukra egy kicsit józanító hatással lehetett, mivel egy alapvető problémára hívta fel a figyelmet. Arra, hogy érdekes kettőssége van a baloldali politikának. 1998 és 2002 között ugyanis arculatát tekintve egy markáns baloldali kormányzás zajlott, de emellett igenis egy következetes liberális gazdaságpolitika olyan alapokat teremtett, amely vonzóvá tette az országot külföldi befektetők számára. Ezzel szemben 2002-től napjainkig a baloldali retorika eltűnt, hogy egy neoliberálisnak adja át a helyét, viszont a háttérben egy a kádári rendszer utolsó évtizedének osztogató politikáját is néha felülmúló, gyakorta felelőtlen társadalom- és gazdaságpolitikai gyakorlat zajlott. Jogosnak tűnően fogalmazza meg Bauer, hogy egy évtiednyi (Orbánt is idevéve) osztogatás után más alternatíva kell és nem tévedhetünk arra a tévútra, hogy baloldali fordulat címszóval ismét osztogatást követelünk kedvenc társadalmi csoportjainknak úgy, hogy közben a szélsőjobb által hergelt társadalmi elvárásoknak megfelelve a legszegényebbeket társadalmon kívüli helyzetbe hozzuk.
            A baloldali gondolkodók egy dolgot nem vesznek figyelembe koncepcióalkotási (álmodozási) munkálkodásuk során, mégpedig azt, hogy a legkomolyabb probléma nem az ilyen-olyan fordulatok, alapértékek hiánya, hanem a súlyos legitimációs válság, amely jelenleg a baloldalt és a liberális alternatívát sújtja. Horn Gyulának 1994 és 1998 között megvolt a társadalmi támogatottsága ahhoz, hogy liberális fordulatot hajtson végre a gazdaságban és a jóléti ellátások területén. Ezek miatt a többség nem fordult el tőle, politikájától, sőt szűk értelmiségi körökön kívül mások még a baloldaliságot sem kérték számon rajta.
            Ma fordított a helyzet. A jobboldal által is hergelt emberek többsége nem lát legitim politikai alternatívát a baloldalon. Hosszú és alapos munka kellett ehhez a mélyrepüléshez, de sikerült elérni, hogy még a hagyományosan baloldali bázisnak tartott szavazói tömegek is cinikusan tekintsenek a baloldali politikusokra, sok esetben a jobboldal sablonszövegeit átvéve.
            Egyértelmű tehát, hogy baloldali fordulatról álmodozni ma nem más, mint a tényekkel való szembehelyezkedés és menekülés az álmok mezejére. Ma, amikor a pénzügyminisztert Oszkó Péternek hívják és nyugodtan arról nyilatkozik, hogy célja a legolcsóbb munkaerejű országok közé hozni Magyarországot, akkor nem az állami szerepvállalás növelését és egyéb kiadásnövelő tényezőket kell napirendre tűzni, hanem azzal kell számot vetni, hogy parlamenti képviseletet akarunk-e vagy sem.
            Jelen helyzetben illúzió azt gondolni, hogy a baloldal képes egy átfogó, a jobboldali fölényt alapvetően megváltoztató politikai fordulatot végrehajtani. Ahhoz semmi nincs raktáron. Nincs muníció, tagság nélkül vannak a pártalapszervezetek, politikai bázisunknak pedig csak a leghűségesebb tagjait tudhatjuk magunk mögött. Ilyen körülmények között minden csak pusztába kiáltott szónak tűnik, amolyan elkésett reakciónak. Mert legyünk őszinték választások előtt pár hónappal, a centivágás időszakában alapvető fordulatot hirdetni fölösleges, sőt sok szempontból még hiteltelen vállalkozás is, mivel jogosan vágják a fejünkhöz, hogy ezek az elvek, gondolatok hol voltak az elmúlt években.
            Szóval itt tartunk. Egy Horthy jellegű jobboldali politikus áll a hatalom kapujában, a háta mögött egy nyilas sereggel, amely 1938-at visszaidéző módon és tartalommal hergeli az országot.
Ezen a ponton érkezünk vissza Bibóhoz. Az ő mélyen elkötelezett demokratikus értékrendszeréhez, amelyben jól megfér egymás mellett a legfőbb liberális alapértéknek tekintett Szabadság és a baloldali fundamentumnak tekintett Szolidaritás. Ezen a mezsgyén lehet és kell is közelíteni egymáshoz sok ma még egymástól messze levő embertípust.
            A liberálisok elutasítják a baloldal túlzottan egyenlősdijét, míg a baloldaliak a liberális egykézéstől, elitizmustól kapnak dührohamot. Utóbbiak éjjeliőr államot vízionálnak, míg előbbiek minden válságos pillanatukban további kötelezettségeket raknának az állam és ezáltal a társadalom nyakába.
            Természetesen egyik sem zárja ki a másikat, csak az általában meglévő ellenszenv az, amely a különbözőséget felnagyítja. Még a koalíciós időszak utolsó hónapjaiban is hallani lehetett a liberálisok körében komoly bázissal rendelkező „radiszadi”-ról, de a szocialisták körében is rendkívül széles volt azok köre, akik finom szólva ellenszenvvel viszonyultak az SZDSZ-hez.
            Mára saját hibáink és a jobboldal kommunikációs hadigépezete a liberális oldalt szétzúzta, a szocialistát pedig megrogyasztotta. Megszűnt tehát az a politikai struktúrálódás, ami két évtizeden keresztül egyszerre stabilizálta a demokratikus rendszert és rombolta annak tekintélyét és elfogadottságát. Pár évvel ezelőtt a baloldali alternatíva a liberálissal karöltve stabil többséget tudott magának teremteni. Ma ez a többség ahhoz is kevésnek tűnik, hogy a jobboldal alkotmánymódosítási álmainak tág teret adó kétharmados győzelmet megakadályozza.
            A feladat ami előttünk áll, kettős és nehezen összeegyeztethető. Egyrészt véget kell vetni a hitelességi válságnak, azaz vissza kell adni meglévő és tőlünk még radikálisan el nem távolodott támogatóink hitét. Ebben lehet szerepe baloldali fordulatnak, de tisztán kell látni, hogy sokan már egy baloldali fordulatnak tudták be Gyurcsány Ferenc eltávozását is és emiatt komoly előítélettel vannak azokkal szemben, akiknek ebben szerepe lehetett. A hitelességhez nem elég a radikálisabb retorika. Belső kiegyezésre, új politikusi karakterek feltűnésére is szükség van. Aktívabb közéleti jelenlétre, amely ellensúlyozni tudja a jobboldal jelenleg még elsöprő erejű, de ebből kifolyólag tarthatatlan fölényét kommunikációs területen. A baloldal generációs deficitje is egyértelmű, azaz a Zuschlag ügy kirobbanása óta egy furcsa szemérmesség miatt a fiatalabb generációk, mondhatni érintettségüktől függetlenül háttérbe szorultak. Ráadásul a fiatalok többsége morálissan elítélhető módon a mozgalom igazodó, a vélt vagy valós belső hatalmi csoportosulásoknak megfelelni kívánókhoz volt sorolható. Ez a magatartás pontosan az ellentéte annak, amit egy politikai mozgalomban a fiataloktól elvárnak. Egy baloldali fiatal legyen szemtelen, lázadó, gondolataival és tetteivel járuljon hozzá ahhoz, hogy egy alapvetően kritikus társadalmi csoport, a fiatalok közössége azonosulni tudjon a baloldalisággal.
            A másik feladat, amelyet nehéz kivitelezni, ha retorikánkban, stílusunkban balosabbak kívánunk lenni, az, hogy megszólítsuk azokat, akik kiegyensúlyozott, centralista politikára vágynak. Jelen helyzetben az lenne az üdvözítő, ha a politikai középen és attól balra két politikai formáció helyezkedne el. Egy mérsékelt pragmatista és egy radikális baloldali . Az egyik a nyugodt biztonságot kereső tömegeket szólítaná meg, míg a másik a baloldalon tarthatná a radikalizálódó, alapvetően szociális populizmusra vágyó társadalmi csoportok egyre szélesedő táborát. A helyzet azonban ma nem ideális és remény sincs arra, hogy az legyen. Ha a politikiai pártok támogatóit egy képzeletbeli körben helyezzük el, akkor a bal és liberális oldal a centrumtól enyhén balra egy kis zárványszerű körben helyezkedik el, míg a FIDESZ és a JOBBIK a politikai paletta jobb és baloldalán egyaránt elhelyezkedve bírnak széles bázissal.
            Lehet ugyan kísérletezni jelen helyzetben, azaz a választások előtt, de félő, hogy a balodali fordulat gyorsítása további centralista szavazókat távolíthat el tőlünk úgy, hogy mindeközben még a baloldali retorikára fogékonyak nem hiszik el, hogy szándékaink őszinték és ennek megfelelően nem is állnak mellénk.
            A baloldali fordulat jelen helyzetben tehát nem lehet csodaszer, miként azt sokan várják. Ma a hatékonyabb kommunikáció, a bátor belemenős politika és a reformok melletti következetes kiállás lehet a szavazómegtartó és növelő politika záloga. Az előttünk álló kampányidőszak egy dologra ad még lehetőséget, mégpedig arra, hogy gatyába rázzuk saját politikai háttérbázisunkat, tettrekész embereket hozzunk ismét közelebb magunkhoz.. Még azt is meg kell fontolni, hogy ezen támogatóinkat tömörítő rendszer szervezeti struktúrája nem feltétlenül kell igazodjon a belső feszültségtől áthatott pártalapszervezetekhez. Sajnálatos tény ugyanis, hogy rendkívüli aktív támogatói tömegek morzsolódtak le amiatt, hogy nem tudtak integrálódni alapszervezeteinken keresztül. Sőt sokak számára a pitiáner hatalmi harcokra való rálátás helyi szinteken, a generációs problémák kézzelfogható volta több száz, ha nem több ezer fiatalabbat távolított el tőlünk. Szigetvári Viktor helyesen fogalmazza meg az igényt, hogy a baloldalon jó értelembe vett forradalmárokra van szükség, akik következetes munkájukkal kiutat tudnak mutatni a morális válságba került baloldali politikából. Azt viszont hangsúlyozottan kerülni kell, hogy túl hamar közvetlen kapcsolatba kerüljenek az elvtelen kompromisszumok világát jelentő politikai közösségekkel. Ehhez kiváló lehetőséget ad a mozgalom holdudvarába tartozó civilek támogatása és a párton belüli alternatív közösségek, platformok, tagozatok támogatása, amelyek jelentős közösségszervező erővel is bírhtnak és teret adhatnak egy elvhű, morális alapokon nyugvó politizálásnak. A napi politika pragmatizmust, túlzott gyakoratiasságot igényel, komoly közösségszervező erőt nem jelenthet.
            A nagy feladat tehát nem most vár ránk, hanem 2010-ben, az országgyűlési választásokat követően. Akkor lesz helye a balodali fordulatnak is nevezhető baloldali új önmeghatározásnak. Akkor kerülhet napirendre az, hogy radikálisan átalakítsuk belső struktúránk, új alapokra helyezzük ideológiánk. Ehhez nyújthat kiváló alapot Bibó István, aki elkötelezett támogatója volt a  demokratikus köztársaságnak és a sztálinizmustól, populizmustól mentes szocializmusnak. Bibó egyszerre nyújt lehetőséget markáns baloldaliságra és polgári, középosztálybeli támogatói bázisunk megörzésére. Nem szabad ugyanis megfeledkezni arról, hogy jelentős társadalmi befolyással bíró, ma önmgaukat liberálisként meghatározó, jellemzően értelmiségi csoportok maradhatnak politikai képviselet nélkül, ha az SZDSZ nem jut be a parlamentbe és az MSZP a jelenleg szorgalmazott baloldali fordulatot hajtja végre.
            A felelősség óriási, mivel ma a magyar demokratikus berendezkedés általános jobbratolódása van napirenden. Rendkívül kemény szervezőmunka kell ahhoz, hogy ezt a jobboldali befolyásolást ellensúlyozni, majd visszafordítani tudjuk. Nem elegendő az, hogy egy stabil 15-30 százalékos pártot működtetünk. Olyan pártra van szükség, amely néhány év alatt képes visszaszerezni a választók többségébnek bizalmát és ki tudja szorítani a közéletből a radikális jobboldalt és hatékonyan képes ellensúlyozni a populista, pragmatikus, jellemzően szintén jobboldali politikai törekvéseket is.
            Ez a munka csak úgy lehet eredményes, ha a liberális és a szocialista alternatívákból egy hatékonyan működni képes, a koalícióra oly jellemző belső feszültségektől mentes politikai közösséget alkotunk. Természetesen ezen a ponton azt is fixálni kell, hogy ezen a területen nincs tere a neoliberalizmusnak, ami egy alapvetően káros, a társadalom szélsőséges megosztottságát erősítő folyamat. Kijelenthetjük, hogy a neoliberális retorika, a folyamatosan jelenlévő korrupciós botrányok és a jobboldali populizmus hármas szövetsége eredményezte a mélypontot és hitelességi válságot, amelyből alig-alig megy a kilábalás.
            Harminc évvel Bibó halála után nyúljunk hozzá gondolataihoz. Itt az idő, hogy egy morálisan tiszta, elkötelezetten demokratikus, de határozott szocialista alternatívát tűzzünk a zászlónkra. Ezen alapok nélkül a magar baloldal és Magyarország abban a zsákutcás helyzetben marad, amelybe saját sorsrontóink és a jobboldal agressziója üldözte mozgalmunkat és hazánkat.

Kalmár Szilárd
[dh] alelnök
www.demokratikus.hu

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.