Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


HÁLA ORBÁN VIKTORNAK

2010.12.27

Kép Azt hiszem, a Nemzeti Együttműködés Rendszerének közkeletű liberális bírálata részben téves. Ugyancsak tévesnek tetszik a polgári demokrácia korábbi – nagyjából liberális – modelljének nemzeti konzervatív bírálata is. A két kritika különös párhuzamokat, sőt: azonosságokat mutat. Ezek a párhuzamok olykor csak formaiak, de távolról se mindig.
           
Roppantul föltűnő, hogy mindkét fél kölcsönösen „kommunistának” nevezi egymást, holott persze egyikük sem az.
           
A nemzeti konzervatív publicisztika (ebbe beleértem az internetes portálokat és blogokat is) elsősorban a szocialista ellenzék vezetőinek a múltjára hivatkozik. Ezek a vezetők nagyrészt a néhai MSZMP és KISZ funkcionáriusai, tagjai voltak, ámde múltjukat nemcsak nyilatkozatokban tagadták meg többé-kevésbé óvatosan, hanem politikai tevékenységükben is, amellyel kiálltak a piaci kapitalizmus (verseny, privatizálás, magántulajdon, az állami ellenőrzés lazítása) és a polgári demokráciának bizonyos aspektusai (elsősorban a parlamentarizmus, a hatalommegosztás) mellett. Mindez a „kommunistának” vélt diktatúrás államkapitalizmusra és a benne – elég ellentmondásosan – megjelenő munkásmozgalmi hagyományra nem jellemző. A nemzeti konzervatív tábor a szocialisták részvételével kialakított, bár a jelek szerint meg nem szilárdult polgári demokráciát éppen a szocialisták (és a sok esetben baloldali értelmiségi környezetből indult régi liberális vezetők) részvétele miatt hangsúlyozza túl a rendszerváltásban a folytonosság elemeit. Különösen az egyelőre még hatályos alkotmányt vádolják ilyesmivel. Nem hajlandók és nem képesek föltenni maguknak a kérdést: hogyan lehetséges, hogy a „pártállami” alkotmány bizonyos tételei jól illeszkednek a polgári demokrácia alkotmányához. A kontinuitás valóságos mozzanatairól kevés szó esik – így arról se, hogy a kapitalizmus ércalapját jelentő polgári jog kodifikálása az 1989 előtti, szocialistának nevezett rendszerben történt meg, és igen kevés lényegi módosítással alkalmazható volt (és maradt) a jelenlegi körülmények között is. Mi volt a korábbi rendszer voltaképpen, mit jelentett benne a tulajdon? – ennek körültekintő és részletes elemzése a nemzetközi tudományos irodalomban a hazai nagyközönség számára hozzáférhetetlen. A folytonosság személyi és tárgyi elemeinek puszta állítása lehetővé teszi, hogy a konzervatív publicisztika és politikai szónoklat az elmúlt húsz esztendőt is „kommunistának” tüntesse föl, és hogy a polgári demokrácia szokványos alakváltozatával való radikális szakítását úgy magyarázza, hogy a „kommunista múlttal” szakít, a „kommunisták” nyílt és rejtett, formális és informális hatalmának vet véget. Amikor személyekkel példálózik, akkor igen szelektív persze, de ez nem lényeges. Nem okoz számára lélektani és logikai nehézséget, hogy amikor „kommunista” tisztviselőkből lett tőkepénzeseket vagy polgári politikusokat támad, akkor egyszerűen tőkepénzeseket és polgári politikusokat támad, akiknek épp oly kevéssé volna ínyére (és hasznára) valaminő „leninista” restauráció, mint konzervatív, katolikus kollégáiknak, s akik semmilyen értelemben nem jártak el „kommunista” módon az elmúlt két évtizedben – hacsak nem tekintjük a „kommunista” szót minden szinonimájának, amit nem kedvelünk vagy helyeslünk.
           
A liberális kritika viszont a diszkontinuitást hangsúlyozza. Szerinte a rendszerváltás csakugyan megtörtént – a skolasztikus és szemantikai viták itt fölöslegesek: az átalakulás jelentős; hogy minek nevezzük, az retorikai és stratégiai kérdés, nem társadalomtudományi – , a polgári demokrácia ténylegesen bekövetkezett; és éppen a jobboldal 2010. áprilisi diadala vet neki véget, mert a nemzeti ügyek kormánya „kommunista”, állítólag visszaállítja a Kádár-rendszert, és így tovább. A korábban elterjedt „fasisztázó” retorika pár hónap alatt nagyjából eltűnt, cikkek, hozzászólások ezrei sulykolják nagy erővel, hogy az új Orbán-rezsim „komunista”, „államszocialista” és a többi. (Még a Jobbikot is „nemzeti bolseviknak”, „radikálisnak” nevezik, nem nyilasnak.) Ennek a hihetetlen energiával és szorgalommal ismételgetett állításnak – amely a jelenlegi polgári, ún. balliberális ellenzék hívei számára immár vitathatatlan dogmának, hittételnek tetszik: „ezt már láttuk, ezt már átéltük”, írják sokan – van oka és van célja.
           
Mind az ok, mind a cél rokon (a politikai érdekek természetes eltérésén túl) a konzervatív stratégia/retorika tételeinek okával és céljával. A különbségek is érdekesek.
           
Az ok a Nagy Ismeretlen (a Radikálisan Más) – azaz a munkásmozgalom története, amely a huszadik század leglényegesebb, középponti aspektusa – sajátosan kelet-európai megítélésében rejlik. Ez a megítélés többnyire téves, és nem pusztán az ismeretek hiányossága, töredékessége, hamis perspektívája folytán (ami érthető, hiszen épp ezt kellett a mozgalom hatalomra került szárnyának mindennél inkább cenzúráznia, így a szocializmus, „a valóságos mozgalom” igazi históriája nálunk ismeretlennek tekinthető).
           
Miután az amúgy is fontos kapitalista jegyeket (a termelők és termelőerők elválasztása, az idegen munka kizsákmányolása, árutermelés, bérmunka, pénz, egyenlőtlenség, elkülönült államapparátus) hordozó „létező szocialista” rendszer elsősorban a piac hiánya (pontosabban: a teljes körű piaci viszonyok hiánya), a tervezés, az állami tulajdon túlsúlya, a polgári uralkodó osztály eltűnése miatt látszott „poszt-kapitalistának”, lévén a nem polgári kapitalizmusok egyik alfaja – ezek miatt a „létező szocializmus” az államkapitalizmus egyik igen sajátos fajtájának volt mondható – , ezért ezek a kapitalizmuson belüli kontrasztok tetszettek a kapitalizmus és a „szocializmus” közötti különbség lényegének, azaz a terv és a piac, a piac (civil társadalom) és az állam közötti „ellentét”.
           
Ez teljes képtelenség ugyan, de ideológiai okokból szinte kiirthatatlan balítélet, hiába mond neki ellen a történelem.
           
Az „állami beavatkozás” a huszadik századi kapitalizmus általános jegye (monopolizmus/imperializmus, New Deal, korporatizmus, jóléti állam, gaullizmus, szociáldemokrácia, fasizmus, „létező szocializmus”); erős állam nélkül a piac is lehetetlen – éppen azért, mert a szereplők „önkéntes” (szerződéses) együttműködésére van szükség. A premodern társadalmakban a birtokosok bírói, törvényhozói, politikai, közigazgatási hatalmat gyakoroltak az alárendeltek (pl. jobbágyok) fölött, a szolgát is az „úr” képviselte önmaga mint törvényhozó és bíró előtt; csak a kapitalizmus választja el mesterségesen az ún. gazdaságot az ún. politikától. A polgári liberalizmus az adósok börtönével, a dologházzal, a munkanélküliek deportálásával, a fekete rabszolgasággal, a gyarmatokon az 1960-as évekig űzött népirtással, terrorral köszönt be a világtörténelembe; a szerződési szabadság s a vele járó jogállami szerkezet ára rendkívül magas volt; s amikor a polgári állam kénytelen volt – szemben a proletárforradalommal – magára vállalni a gondoskodást, a szociális biztonságot, akkor ezért a szabadság súlyos korlátozásával kellett fizetni. A politika és a gazdaság elválasztása szétzúzta a társadalom kohézióját: ennek ellenszere pedig a nacionalizmus volt, illetve a fehér nemzetállamok közötti gyarmati és területi háborúk.
           
A „piac kontra állam” ellentét mondvacsinált. Társadalmi integrációs és szocializációs stratégiák viaskodnak itt mindössze, a kapitalizmus, a bürokrácia és a technika „vasketrecében” (Max Weber).
           
Az állami beavatkozásnak (a piaci szuverenitás korlátozásának) van jobb- és baloldali változata, ez utóbbi az újraelosztást – amely minden rendezett modern állam tulajdonsága, ahol van adózás és állami költségvetés – az újratermelődő egyenlőtlenségek korrigálására használja föl az osztálybéke (tehát a termelékenység fokozása, a „növekedés”) érdekében. Ez a szerény cél, amelyre csak elvétve törekedtek a rendszerváltás utáni kelet-európai kormányzatok, áll a liberális kritika ellenszenvének gyújtópontjában.
           
Ennek a forrásai nem újak. Tocqueville és Burke, Hannah Arendt és Friedrich-August von Hayek a maguk különféle modorában egyaránt arra inspirálták a későn érkezett kelet- és közép-európai liberálisokat, hogy az egyenlőség szenvedélyét tekintsék a diktatúra fő okának. Magyarországon ma is „a többség zsarnokságáról” szavalnak azok, akik egy szűk politikai klikk hatalomra kerülésének rejtélyét próbálják megoldani – amihez az égvilágon semmi köze nincs a cselekvőképtelen, néma többségnek, hiszen a passzív beleegyezés és a kétkedő reménykedés nem politikai tett. A többség ma nem cselekedhet, a többség – mint többnyire – áldozat.
           
A jelenlegi jobboldali kormányzat, amely a féldiktatúra megszilárdítása érdekében igyekszik a nyílt megszorításokat (tehát a tüntetéseket és sztrájkokat) elkerülni, ezért különadókkal és a magánnyugdíjpénztárak államosításával tartja az elvárt alacsony szinten a hiányt, semmit nem tesz az egyenlőségért, sőt. Intézkedései a középosztályt, a kisvállalkozókat, a fiatal diplomásokat hoznák jobb helyzetbe (vagy védenék a hirtelen, tehát tragikus deklasszálódástól), a szegények helyzete tovább romlik. Receptje nincs – az egész világon senkinek sincs a rendszeren belül – az alapproblémára, amely nem más, mint a termelőmunkának mint centrális értékteremtőnek az összezsugorodása a technikai fejlődés következtében, amely miatt a munkanélküliség, az eltartottság, az improduktivitás a túlnyomó többség létformája lett mindenütt. Erre „munkahelyteremtő” retorikával válaszolni szemfényvesztés. A nyomorszint fölött bérezett munkahelyek szaporítására nincs, nem is lehet kilátás sehol a világon.
           
A munkából kiszorultak – ezek jelentős része ma már „fehérgalléros” tisztviselő, diplomás – kordában tartása, a mélyszegénységben élő „underclass” fegyelmezése (börtönnel, segélymegvonással, ijesztgetéssel) a polgári állam föladata most, s itt kevés az eltérés a különféle európai államok, kormányzatok s a személyzetüket adó politikai pártok között, bár persze olykor akad. Ez úgy tartható fönn valamelyest, hogy a liberális kritika másik nagy reménysége, a „civil társadalom” maga is autoritárius (tekintélyelvű) és represszív (elnyomó és önelnyomó) lesz. Ezt a mai európai jobboldal avval éri el, hogy az államfönntartó (a nemzetállami kohéziót erősítő, befogadó, konformizáló, asszimiláló) nacionalizmust sikeresen összezagyválja az államellenes (szétválasztó és antipolitikai) etnicizmussal. A „civil társadalom” általános fölszabadító erejébe vetett hit: illúzió. A „civil társadalom” relációfogalom, addig van értelme, ameddig létezik a területi szupremáciát képviselő, minden fontos közfunkciót kisajátító modern állam. Az egyre inkább az internet intim személytelenségével szerveződő mai „civil társadalom” jellemzője a paranoia és – vele szoros összefüggésben – az absztrakcióra való képtelenség. A legelterjedtebb vélemények szerint a társadalom baja a korrupció, a hazugság és az összeesküvés: a báva értetlenség világnézetté alakítása. A mai „civil társadalom” nem szegül szembe a szerkezeti (strukturális) kényszerekkel, hanem rossz szándékkal és önzéssel magyarázza az általuk okozott kellemetlenségeket; ennél az írástudatlan középkori parasztok lázadásai is koherensebbek voltak világnézetileg.
           
A „civil társadalom” öncsonkítóan represszív jellege magyarázza azt, hogy miért tudják a bizonyos előnyöket mégiscsak nyújtó polgári, liberális demokrácia szétzúzását érvelés nélkül megúszni: egyrészt a nép nem tud róla – többek között a korunkra jellemző egyetemes gyanakvás miatt – , hogy itt valaha is „demokrácia” lett volna, így hát elvesztése semmiféle lelki traumát nem okoz; másrészt a jobboldal nagyon okosan mellőzi a vitát, és a lehetséges és tényleges ellenzők kompromittálásával intézi el a dolgot. Márpedig ha a bírálat a kozmopolita, komprádor, korrupt, idegenszívű, népellenes, pénzéhes, lefizetett stb. ellenzéki „elittől” látszik származni, akkor minden bírálat méregfogát kihúzták. A „civil társadalomból” származó legerősebb, csakugyan „alulról szerveződő” projekt alighanem a korszerű szélsőjobboldal (amellyel a Nemzeti Együttműködés Rendszere eddig remekül elbánt).
           
Az Orbán-rezsimnek a maga szemszögéből teljesen ésszerű gazdasági intézkedései megmentik a középosztályt és a magyar polgári államot a fölfordulástól, lázadástól – és megmentik a liberális értelmiséget is. (Persze ez utóbbit a leépítéstől, elbocsátástól nem.) A többiek – a munkások, a diákok, a munkanélküliek, a szegények – lázadását pedig meg kell előznie.
           
Megelőző (preventív) hadviselés folyik egyrészt a törvényalkotásban, másrészt az ideológiai háborúban. Itt mind a nemzeti konzervatív, mind a liberális eszmetermelésnek megvan a maga szerepe, amelyet nem holmi titkos központ osztott ki, hanem a történelem: jelen esetben a rendszer válságától való, nem egészen oktalan rettegés. Mindkét „tábor” az egyelőre láthatatlan VAKOND, a „passzív forradalom” (Gramsci) öntudattól és nyilvánosságtól elzárt, föld alatti kommunizmusával vitázik, amely a szó politikai értelmében nem is létezik. Mind a konzervatív, mind a liberális szerzők ösztönösen arra törekszenek, hogy a gazdasági, politikai és kulturális válságból átfogó civilizációs válsággá szélesedő hanyatlásra esetleg forradalommal felelő új barbárok még el se hangzott érveit cáfolják – már most, mielőtt a rendszer csakugyan meginogna. Minden valóságos rossz „kommunistának” vagy „szocialistának” minősül.
           
Meghirdették – már nálunk, Mucsán is – a multikulturalizmus végét mindkét táborban: a különbség csak abban észlelhető, hogy ebbe beleértik-e a zsidókat vagy se. Liberálisnak tartott közírók (vö. „csinosnak mondott úrinő”) Pim Fortuyn, Theo van Gogh, Geert Wilders, Ayaan Hirsi Ali (akit a magyar Wikipedia „holland feministának és ateistának” nevez, haha) nevű iszlámgyűlölő fasiszták dicséretét zengik, a liberális rádió reggeli adása az amerikai Tea Party uszítását helyesli élénken, liberálisnak nevezik a cigányellenes internetes publicisták egy részét (ha egyben nem antiszemiták IS). „Baloldali” kormányok és értelmiségiek támogatták a Jugoszlávia, Afganisztán, Irak, Palesztina (gázai övezet) elleni imperialista agressziókat. (Jobboldaliak is, de ez természetes.) A „segélyt munkáért” nevű szegényellenes és romaellenes elképzelés támogatásában összeborult mindkét tábor. Van liberális és antiliberális szélsőjobboldal. A Fidesz élesebben és egyértelműbben határolódik el a maga szélsőjobboldalától, mint a mérsékelt balközép. Bizony.
           
A magyarországi polgári, liberális demokrácia fölszámolása simán megy (vö. írásommal, TGM: „Az ellenállás érthető hiánya”, Kritika, 2010/11, 23-28). Hálával tartozunk Orbán Viktornak, aki mindenkinek megmutatja a tőkés rendszer valódi alakját: a jogállam szétzúzásával, az alkotmányosság szétzilálásával, a kirakatpörökkel, a cenzúra bevezetésével és a pártpropagandára kötelezett állami médiákkal, a civil társadalom (szakszervezetek, NGO-k) gúzsba kötésével, a közigazgatás viszonylagos autonómiájának megszüntetésével, a magyar kultúra elleni frontális támadással. Mindezt lelkesen, nyíltan, boldogan hagyja jóvá a magyarországi nagytőke. Orbán Viktor gazdaságpolitikája mindenestül az egyenlőség és a társadalmi igazságosság ellen hat. „Nem vagyunk kommunisták” – mondta, és igazat mondott. Bebizonyította, hogy az a tétel, amely szerint a kapitalizmus a demokrácia kezese: merő ostobaság.
           
Hála Orbán Viktornak, az ifjú nemzedék tudni fogja, hogy a megoldás nem a rendszerváltás bukott rendszerének restaurációja – amelyre szegény Gyurcsány Ferenc és sajnálatra méltó követői törekszenek a vesztett ügy méltányolható pátoszával – , hanem valami egészen más.

Tamás Gáspár Miklós

Eredeti megjelenés:
Élet és Irodalom 2010. karácsonyi szám

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.