Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


HALADÁS? HONNAN HOVÁ?

2009.12.05

Haladás? Honnan hová?

A múlt, ahogy füstvetve összeomlott,
úgy lökte őket, mint lőpor az ólmot
előre –


Illyés Gyula

Néha nem árt túlnézni a saját portánk kerítésén. Az orvosok tudják, hogy az infarktus vagy a gyomorfekély (mindkettő ún. pszichoszomatikus betegség) egyik rizikófaktora, ha az embernek ébredés után első gondolata az, mit is kell ma csinálnom? Hová is megyek, mit kell elintéznem, kit hívok föl, ki fog hívni, kivel tárgyalok, hol is kezdek? Annak az idegzete nyugodt, annak az immunrendszere erős, aki minden nap ugyanúgy kel, tudja, mi a dolga, mert nap-nap után ismétlődő rítusai vannak. Lehet, hogy a stabilitás unalmas, de egészséges. Az izgalom árt.
            Másfelől viszont tudjuk, hogy az állandó inger öl. Monotóniával ki lehet végezni az elitéltet, vannak rá példák ősi kultúrákban. Az is klasszikus igazság, hogy varietas delectat, a változatosság gyönyörködtet. Vagyis az adrenalin szint megemelkedése éppen hogy egészséges! A sportban is ez a vonzó, ez jelenti a vegetatív örömöt, az extrém sportok hívei pedig olyan függőségbe kerülnek a magas adrenalin szinttől, mint a kábítószeresek a drogtól.
            Na most hogy is van ez? Szeretjük az állandóságot, a megszokott rítusokat, a stabilitás fél egészség, de sóvárgunk a változatosságért, a döntési helyzetekért, a fölszökő adrenalinért, sőt: vegetatív idegrendszerünk igényli a kockázatot, a veszélyt?
            Ezt nyugodtan az evolúció számlájára írhatjuk. Mivel a környezet folytonosan vészhelyzeteket teremt, vagy a táplálék megszerzése jár életveszéllyel, vagy a szóbanforgó egyedet akarja más élőlény fölfalni, állat és ember szervezetébe bele van kódolva az állandó készenlét és a fölszökő adrenalin. Ha ez a képességünk, tehát hogy a vészhelyzeten úrrá legyünk, villámgyorsan döntsünk és élvezzük a sikerélményt, nincs kihasználva, akkor szervezetünk konfliktus megoldó vagy menekülő mechanizmusai, bátorságunk, harckészségünk elsorvad, berozsdásodik.
            És ha a társadalmi struktúra nagyon sínre teszi az életpályákat, ha megfoszt a valódi kockázat lehetőségétől, akkor jönnek a pótcselekvések. A sport, sőt extrém sportok, a tét nélküli lázadás, deviancia, drog, bűnözés, gyilkosságok.
            „A mai fiatalok jó dolgukban már nem tudják mit csináljanak”, mondja erre (századok óta már) a megállapodottak kórusa. Rajongunk mindenért, ami új. Esztétikai tanulmányaimban többször leírtam már, hogy bár az új megoldás, vagy ami csak eltér megszokottól esztétikai érték lehet, mégsem érték automatikusan minden, ami új. Akkor sem, ha igaz, hogy amikor az alkotó új nézőpontból csodálkozik rá a világra, új összefüggéseket fedez föl, igenis művészi értéket hozhat létre. Az ismétlődő megoldások, szimbólumok megkopnak, kiszáradnak, és megszokottá válva közhelyekké, giccsé silányulnak. Aki először kitalálta, hogy a szép lány olyan, mint a rózsa, nagy költő volt, de századszorra ez a hasonlat már ócska közhely, átélve pedig szirupos giccs.
            Csakhogy ettől még egy nagyon modern dodekafon zörejzene nem biztos, hogy jobb, mint Mozart. A legeslegújabb posztmodern szöveg nem biztos, hogy jobb, mint Dosztojevszkij vagy Joseph Heller.
            Az a mitikus csodálat, ami manapság az újat körülveszi, csak mánia, hamis illúzió. Jobb, mert új! Csak azért, mert új?! Ha ez csupán kereskedelmi reklámfogás lenne, kisebb lenne a baj, de ez ma általános életérzés. Filozófia. Vallás! Csak az a jó, ami új!
Babits mindezt finom iróniával és rezignáltan vette tudomásul.

Idelenn a város száz villanya villog,
de ott fönn a nagy ég száz csillaga csillog.
A villany a földi,
a csillag az égi –,
a villany az új,
a csillag a régi.


Ha az újat nem a helyzet kényszeríti ki, akkor értelmetlen. Ha nem azért kell az új stratégia, mert a környezet megváltozott, és alkalmazkodnunk kell hozzá, akkor az ÚJ, mint olyan csak öncél, hamis mítosz, téveszme.
            Vagyis hát a fejlődés, haladás sima kényszer? Igen, elsődlegesen az. És ha a kényszeren túlléptünk, akkor juthatunk el addig a fölismerésig, hogy lehetőség. A bennünk és a természetben rejlő lehetőség. De morálisan és filozófiailag még egyet kell lépnünk: ha lehetőség, akkor kötelesség is. Hogy jobb legyen.
            Hogy az emberi élet minőségét a Földön embertársaink számára jobbá tegyük.
Jézus, amennyire ez a fönnmarad forrásokból kisilabizálható, úgy gondolta, hogy akkor valósul meg az ember boldogsága (Jézus szerint: Isten országa) a földön, ha minden ember megfogadja a tanítást, és olyan jóindulattal lesz minden felebarátja iránt, amilyen jóindulatot önmaga számára is elvár embertársaitól. Ehhez nem elég Isten akarata, Isten csak a lehetőséget adja. Ehhez az ember akarata is kell.
            Azt forrásanyag híján nem tudhatjuk, hogy Jézus csakugyan minden emberre, vagy csak minden zsidóra gondolt-e. Hogy Mózes a tízparancsolatot kiknek hozta le a hegyről? Minden ember számára, vagy csak a zsidók számára? Egyáltalán: kérdés, hogy az őskori, ókori népek, amikor mítoszaikat kialakították, amikor a morális törvényeiket megfogalmazták, minden emberre gondoltak-e, vagy csak a saját törzsükre? Mindenesetre ma „minden ember” azt jelenti: minden ember, ki csak a Glóbuszon él.
            Marx nem gondolkozott végcélban, mert bár tudta, hogy állandók (pl.: fénysebesség) nélkül nem volna mihez viszonyítható a szakadatlan változás, mégis úgy vélte a dialektika alapján, hogy a változás dominál, hogy minden szintézis újabb antitézist gerjeszt és így tovább… – ezért alkotta meg „az ember mint nembeli létező” fogalmát, ami szerinte az emberben rejlő lehetőségek összessége. Tehát az a haladó, ami az embert, mint nembeli létezőt, lehetőségei megvalósításához hozzásegíti. Ehhez meg kell szüntetni a társadalomban az osztályellentéteket, a kizsákmányoló és a kizsákmányolt osztályokat, az elnyomók és elnyomottak (leegyszerűsítve: a szegények és gazdagok) folyamatos harcát egymás ellen. És akkor, nem lévén több belső, társadalmi küzdelem, az ember végre odafigyelhet legfőbb föladatára, hogy (akkor még úgy fogalmaztak) legyőzze a természetet. Hogy kibontakoztassa a saját emberi mivoltában rejlő lehetőségeket. Ma már tudjuk, hogy a természetet csak megszelídíteni lehet, megteremteni ember és természet között a harmóniát, de ez a lényegen nem változtat.
             lehetőségek kibontakoztatásához azt kell fölismerni, hogy az ökológia tudományának alaptörvénye: korlátos rendszereken belül korlátlan növekedés nem lehetséges, az ugyanis szétrobbantja a rendszert. Ebből következik, hogy a fönntartható fejlődés nem valami modern agyrém, mert az a fejlődés, ami nem tartható fönn, az vagy nem is lehetséges, vagy, ha próbálkozunk vele, globális végromlásba dönt.
            A környezet, sajnos változik, mese nincs: a környezet változásaihoz alkalmazkodni kell, bármilyen kényelmes is a stabilitás. A fokozatos alkalmazkodás maga az evolúció. Képzeljünk el egy archaikus, stabilitásra berendezett kicsi elzárt közösséget az őskorban. A szokások, erkölcsök, termelési folyamatok fortélyai évszázadokig változatlanok, semmilyen erő nem kényszerít másra. És ha a populáció túlnő a kellemesen, a népesség egy része kirajzik, és új stabil kisközösséget alkot.
            De ugyanezt képzeljük el most egy szigeten. Számolni kell a túlszaporodó népességgel, ki kell találni valamit, hogy elférjenek. Hogy az a földdarab, ami eddig százötven embert táplált, most ezerötszázat is eltartson. Megúszhatatlan a fejlődés!
            Növelni kell a termelést, a mezőgazdaságit is, az iparit is. Növelni kell a lakosság életterét, csakhogy akkor a mezőgazdaságtól, az széndioxidot lekötő erdőktől vesszük el a területet.
            Jó, ha itt ellentmondás van, csökkenteni kell a népszaporulatot. Törvényt kell hozni, hogy egy házaspárnak csak két gyereke lehet. Ahol a törvényt nem tartják be, a harmadik, negyedik gyereket föl kell áldozni az isteneknek. (Az istenekkel vitatkozni, ugye, nem lehet, törvényeik szigorúbbak, mint a törzsfőnöké – ezért mutogat rájuk a törzsfőnök.)
            Mert világos, hogy a sziget, az korlátos rendszer, és korlátos rendszeren belül a korlátlan növekedés nem lehetséges. Ezért hát egy idő után mégiscsak ki kell törni a tenger fogságából, meg kell tanulnia a közösségnek hajót építeni. Ez óriási fejlődést tételez föl. Meg kell ismerni az erdőgazdálkodás fortélyait. De ez kevés: el kell sajátítani a hajózási tudományokat. A helyzet-meghatározást a végtelen, nyílt tengeren. Jaj, istenem, már benne vagyunk az átkozott haladásban, nyakig.
            Na de miért átkozott, ha, mint föntebb láttuk, az emberfaj természetébe maga az evolúció kódolta bele a vállalkozás, a kockázat, a veszélyes, új utak fölfedezésének és végül a sikernek az örömét. A megnőtt adrenalin szinttel járó vegetatív élvezetet. Vagyis a fejlődés, a haladás végülis jó dolog! Már csak azért is, mert nem csak a példázatunkban szereplő sziget korlátos rendszer, de maga a planéta is: globálisan. És korlátlan növekedés a Földön, a bolygónkon sem lehetséges. Ezért kell kikísérletezni a fönntartható növekedést, és szankciókkal sújtani azt, aki nyereségvágyból el akarja vetni a korlátokat.
            Ez még a demográfiára is áll. Mindenekelőtt azt a rengeteg nem kívánt terhességet, ami most is egyéni tragédiákat okoz, kellene zavar, gond, fájdalom nélkül megakadályozni. Ha egyszer természeti törvény, hogy korlátlan növekedés nem lehetséges, akkor nem lehetséges. Ha a korlátlan demográfiai növekedést következetesen Isten akaratának tekintik, akkor Isten akaratából az emberek fölfalják egymást.
            De másfelől, honnan tudjuk mi lehet (ha mégis van Isten) Isten akarata? Onnan, hogy ezt mondják a papok? Ők honnan tudják? Ha, tegyük föl, Isten alkotta az Univerzumot az összes természeti törvénnyel együtt, akkor az is Isten rendelése, hogy korlátos rendszeren belül korlátlan növekedés nem lehetséges.
            A konzervatív és a progresszív szemléletet pedig nem a múlthoz, hanem a jövőhöz való viszonyunk határozza meg. A múltunk tett azzá, amik vagyunk. A múltat vállalni kell! Az a kérdés, hogy valaki megátalkodottan és nosztalgiával ragaszkodik-e a statusquo-hoz a tradíciókra hivatkozva, vagy tudomásul veszi, hogy tetszik, nem tetszik, a jövő föltartóztathatatlanul jön, szembe kell nézni vele. Az már magától értetődik, hogy akinek ma jól megy, aki hatalmon van, az tart a jövőtől, és aki alul van, aki szükséget szenved, az vállalja kockázataival együtt is a jövőt, ami megoldást hozhat neki.
A stabilitás nyugalma és a változás izgalma pedig nem egymást kizáró, hanem egymást kölcsönösen föltételező, egymást kiegészítő tényezők. Arány kérdése, mennyi legyen jelen belőlük az életünkben. A kihívások elképesztően nagyok, gondolni sem lehet arra, hogy a változatlanságba belesavanyodunk.
            Az ökológusok ma ott tartanak, hogy fönntartható növekedés sem lehetséges. A politikusok, közgazdászok, a nyereségorientált tőke képviselői még néhány százalékos növekedést tekintenek fönntartatónak, de a tudósok tudják, hogy a Glóbusz korlátaihoz már annyira közel járunk, hogy semmilyen növekedés nem tartható fönn. Le kell állni a növekedéssel! Ez jelenti ma és holnap a fejlődést, a haladást.
            A természetben, tudjuk, nincs megállás, minden stagnálás visszafejlődést jelent. Ha extenzív növekedés nem is lehetséges reménykedik az ember –, globálisan nyilván az intenzív növekedésre kell átállni. Például: a fejletlen térségeket föl kell hozni a legfejlettebbek szintjére. Ha a mennyiség nem is, a minőség növelhető, ott még mesze vagyunk a korlátoktól.
            Csak hát ez az optimista fogalmazás nem pontos. Belátható, hogy a fejletlen térségeknek több élelemre, ivóvízre, energiára, iparra, közlekedésre, informatikára, lakhatóságra, egészségügyre, oktatásra van szükségük, ami mind-mind növekedést jelent. És ezt a növekedést már nem bírja el a földgolyó.
            Vagyis a fejlett országok lakosai nem élhetnek tovább azon a szinten, amelyen most élnek, a fogyasztásukat csökkenteniük kell. Az, hogy a növekedéssel le kell állni, az annyit jelent, hogy a világnak, ha nem akar elpusztulni, többé-kevésbé be kell érnie meglevő javakkal, azokat kell más rendszer szerint elosztani.
            Csak reménykedni lehet, hogy erre, a szigorú önfegyelmet követelő paradigmaváltásnak az elkerülhetetlenségére, nem valamilyen végzetes katasztrófa ébreszti rá a Föld lakosait.

Kertész Ákos

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.