Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Hetvenegy vármegye igazsága

2010.12.21

Az első világháborút lezáró békeszerződés aláírása, 1920 óta Trianon az egyik legtöbbet vitatott kérdés Magyarországon. Gyászlobogó. Keserűség és gyűlölet tárgya. Ürügy az uszításra. Trianont közvetlenül a rendszerváltás után belpolitikai céllal a magát demokratának, konzervatívnak és kereszténynek nevező jobboldali koalíció fedezte fel és porolta le. Ám amikor az első jobboldali kormány az országgyűlésben Trianon-megemlékezést tartott, a fiatal demokraták kivonultak az ülésteremből. És ma mit látunk? Ugyanezek a már nem fiatal és már nem is demokrata politikusok Trianon-emlékműveket avatnak, Trianon Emléknapot tartanak, és a szélsőjobb képviselőivel nagy egyetértésben élesztgetik, bátorítják a nacionalista, soviniszta érzelmeket. Nagy utat tettek meg szűk negyedszázad alatt. Mire való egy ilyen emlékmű? És a Trianon Emléknap? Netán mulasztásunkra emlékeztet, hogy hallgattunk, amikor még volt lehetőség szólni egy jó szót? Nem nyújtottunk kezet, nem kötöttünk „frigyeket” a nemzetiségiekkel, amikor még az uralkodó nemzet helyzetéből tehettük volna? Vagy az a célja csupán, hogy szítsa, tartsa ébren az esztelen  gyűlölködést? Nem tudom. Azokat kell megkérdezni, akik ezeket az emlékműveket emelik, és azokat is, akik avatják. Tájékozatlan honfitársaink sajnos elhiszik a hazug és értelmetlen, soviniszta beszédet. A jelek szerint azt is, hogy Trianon emlékének napirenden tartása, vagy a határon túli magyarok kettős állampolgársága a Kárpát-medencében élő népek megbékélését szolgálja. Az ország közvéleményének gondolkodó része pedig aggódva figyeli, mint romlik a viszony a szomszédainkkal.
            Trianon előzményeiről és következményeiről szélsőséges nézetek élnek a magyarság körében, többnyire olyanok, amelyeknek közük sincs a valósághoz. Trianon még ma is képes vihart kavarni. A „nemzeti” érzelmek felkorbácsolása közben nem veszik észre, hogy sérelmeink emlegetése semmit nem old meg, ettől a helyzet csak rosszabb lesz. Hibáinkat felismerni, elismerni, tanulni belőlük, elhagyni végre évszázadok tévútjait, a nemzet ebből tud igazán építkezni. Kerülgethetjük, ahogy akarjuk, Trianon elsősorban a mi hibánk. Más népek sem hibátlanok ebben a keserves történetben, ám mindenki a saját felelősségét keresse. A mi felelősségünk a magyar felsőbbrendűség (a hírhedt „magyar szupremácia”) eszméje, az elvakult magyar nacionalizmus. A sovinizmus. Ami abban nyilvánult meg, hogy Andrássy Gyula, Tisza Kálmán, Bánffy Dezső, Tisza István és Wekerle Sándor – öt miniszterelnök, történelmünk fél évszázada – nem volt hajlandó autonómiát adni a nemzetiségieknek. Még azt is megtagadták tőlük, hogy az oktatásban és helyi ügyeik intézésében saját nyelvüket használják. Ezt egyébként a magyar felsőbbrendűség tántoríthatatlan híve, a magyar országgyűlés sem szavazta volna meg. Engedményekről, az álláspontok közelítéséről még tárgyalni sem voltak hajlandók. Elzárkózással, iskolabezárással és sortűzzel „válaszoltak” a nemzetiségek kérelmeire. E szűkkeblű, szűklátókörű politika végül Nagy-Magyarország vesztét okozta.
            A magyar dráma, a trianoni békeszerződés higgadt, tárgyilagos megítéléséhez hasznos lehet, ha a korabeli statisztikát tanulmányozzuk. Segítségével megtudhatjuk, hogy a múlt század elején magyarok, horvátok, németek, románok, rutének, szerbek, szlovákok és vendek milyen eloszlásban, hol éltek a „történelmi” Nagy-Magyarország területén. A tények ismerete nélkül csak a levegőbe beszélünk. Kilencven év telt el azóta, ennyi idő után talán több a készség, hogy ne csak az eseményt panaszoljuk, vegyük szemügyre és érzelmek nélkül, tárgyilagosan ítéljük meg a hozzá vezető utat is.
            Könyveim, „A komáromi pontonhíd” és „A valóság erejével...” megjelenése után meglepve tapasztaltam, nagyon kevesen tudják, hogy a magyarság a 18. század végén kisebbségben volt saját hazájában. Szinte hihetetlen, ám tény: a 19. század közepéig a nemzetiségeknek együtt kétharmados többségük volt a magyarsággal szemben. Nagy-Magyarországon a magyarok aránya az 1780-as években mintegy 30, 1842-ben 35, a kiegyezés évében, 1867-ben 42 százalék volt. Az 1910-es magyar népszámlálás adatai szerint 9,9 millió magyar és 11,0 millió nemzetiségi, összesen 20,9 millió lakos élt az országban. A magyarok – a magukat önként vagy kényszerből magyarnak valló nemzetiségiekkel és a magyarrá vált mintegy 4,5%-nyi zsidósággal együtt is – csak 47,6%-ot, a nemzetiségiek 52,4%-ot képviseltek az országban. Nagy-Magyarország 71 vármegyéjéből csak 31-ben volt magyar többség, 24 vármegyében a magyarság aránya nem érte el a húsz százalékot. 11 megyében román, 9 megyében szlovák, 6 megyében horvát, 1-1 megyében német és szerb abszolút többség alakult ki az idők folyamán. Nyolc vármegyében viszonylagos nemzetiségi többség volt. A fennmaradó 4 vármegyében két nemzetiségnek együtt volt többsége a magyarsággal szemben. Vagyis a népesség adatait alapul véve 40 vármegyében, ahol valamelyik nemzetiség, vagy két nemzetiség együtt adta a többséget, nincsenek etnikai érveink.
            Erdélyben tíz vármegyében tetemes, 65-90%-os volt a román többség. Délen, a nyolc horvát vármegyében mindössze 4%-nyi magyar élt. Ha ehhez hozzávesszük, hogy kilenc északi megyében jelentős szlovák többséget találunk, így jobban érthető a történelmi Magyarország nagy-nagy gondja: a vitathatatlan nemzetiségi többség az északi, kelet-délkeleti és a déli „végeken”. A magyarság főként a központi megyékben élt, északon szlovákok, keleten rutének és románok, délen szerbek és horvátok voltak többségben. Egy tisztességes etnikai rendezés keretében is jelentős területekről kellett volna lemondanunk.
            Felmerül a kérdés: igazságos vagy igazságtalan, jogos vagy jogtalan volt-e a trianoni békeszerződés? Kétség nem fér hozzá, hogy a „a gyengébb nemzeteket sújtó imperialista rablóbéke” volt, ahogy ezt akkoriban egy bolsevik politikus, bizonyos V. I. Lenin megfogalmazta. Ám csak részben volt igazságtalan, amennyiben több mint hárommillió magyart egyik napról a másikra idegen államok fennhatósága alá helyezett. E hárommillió magyar „elcsatolása” – és csakis az – ésszerűtlen, erőszakos, igazságtalan döntés volt. A döntés azonban részben igazságos volt – nincs értelme tagadni –, mert tízmillió nemzetiségi lakos megszabadult az elnyomó magyar hatalomtól. Legyünk őszinték, az egykorvolt Nagy-Magyarország nemzetiségi politikája igazságtalan volt. Ugyanakkor törvényes volt, hisz a törvényeket a magyar parlament hozta. Jogos volt, mert a magyar parlament által hozott igazságtalan törvényeket hajtották végre. Már csak ezért sem célszerű a trianoni békét egyetlen szóval igazságosnak, vagy igazságtalannak, jogosnak, vagy jogtalannak nevezni.
            A Trianonhoz vezető út évszázadaiból az utolsó utáni lehetőséget, a szövetséges hatalmak (az antant) különbékére vonatkozó 1917. decemberi ajánlatát elevenítem fel. Ami röviden úgy hangzott, hogy az antant garantálja a Monarchia területi épségét, ha kilép a háborúból, és autonómiát ad a nemzetiségeinek. IV. Károly – egy nemzetiségi ellentétekkel sújtott, roskadozó birodalom császár-királya – a magyar miniszterelnök hallgatólagos egyetértése mellett elutasította az ajánlatot. Pedig nagyon kedvező lehetőség volt. Lényegében ugyanaz, amit korábban cseh, román és német politikusok javasoltak, és a császár, I. Ferenc József akart megvalósítani. Nem közismert a történet, hogy 1871-ben megbízta a Monarchia miniszterelnökét, dolgozzák ki a Monarchia szövetségi állammá alakításának tervét. A szándék osztrák politikusok közreműködése mellett id. Andrássy Gyula ellenállásán bukott meg, aki nem akarta, hogy a csehek ugyanannyi jogot kapjanak, mint a magyarok. Súlyos hiba volt, mert egy szövetségi állammá alakított Monarchia keretében létrehozott magyar tartomány alapot teremtett, lehetőséget adott volna arra, hogy 1920-ban a magyarság túlnyomó többsége egy „magyar” Magyarország határai között maradjon. Az önálló magyar tartományban – az 1942-es Magyarországhoz nagyon hasonló területen – élő magyarság 1920-ban a „megcsonkított” Magyarországon maradt volna. Az utókor magyarja főleg az előrelátás és a veszélyérzet hiányát, az elmulasztott lehetőséget fájlalja. Lám, nem volt mindenki vak a Dunai-Monarchiában, időnként ígéretes elképzelések is felszínre kerültek. A magyar felsőbbrendűségbe vetett, már-már idiotikus hit azonban minden józan elképezelést legázolt. A nemzetiségi többségben rejlő veszélyeket eleink nem vették észre, nem voltak hajlandók egyezkedni a nemzetiségiekkel.
            Ez az önveszélyes eszme a 19-20. század fordulójára leszivárgott a köznép soraiba is, uraikkal együtt, kéz a kézben meneteltek a biztos katasztrófa felé. Ez a lényeg, a többi maszatolás. Maguktól nem ismerték fel, nem vették észre a veszélyt, ám nem mondhatják, hogy senki nem szólt. Különböző forrásokból rendszeresen kapták a figyelmeztetéseket. Széchenyi (1835 és 1842), Teleki László (1849), Eötvös József (1865), Albert Schäffle (1871), Luis Eisenmann (1904), Jászi Oszkár (1911), Koós Károly (1911), Conrad von Hötzendorf, a Monarchia vezérkari főnöke és Czernin gróf bukaresti követ (1913) – csak a legfontosabbakat sorolom – időben szólt, figyelmeztetett az alapjaiban hibás magyar nemzetiségi politika miatt évtizedről-évtizedre fokozódó feszültség veszélyeire, és megfelelő intézkedéseket sürgetett. Ám semmi nem változott, a figyelmeztetésekkel senki nem törődött. Pontosabban ez nem is igaz, mert időközben a kultuszminiszter, Apponyi Albert bezáratta a nemzetiségiek iskoláit és Tisza István miniszterelnök kijelentette: Magyarországon nincs nemzetiségi kérdés. Úgy gondolta, amiről nem beszélünk, az nincs.
            A Trianont panaszoló szövegek fokozzák a zűrzavart, félrevezetik a tájékozatlan magyar közvéleményt. Nem szabad vállat vonni. Aki azt gondolja, mondja, hogy elérkezett az ideje a Nagy-Trianon palotában aláírt szerződés felülvizsgálatának – felelőtlen gyújtogató. És téved is, mert kilencven év alatt sokat változott a világ. Napjainkban már nem a trianoni szerződés, más érdekek, más hatalmi viszonyok szerint működik. Lehet számunkra sajnálatos, ám tény: ma Komárom helyett Komarno, Kolozsvár helyett Cluj, Újvidék helyett Novi Sad szerepel a térképeken. Meg kellene nyugodni végre. Korunk e realitásaihoz kellene valami ésszerűbb, hihetőbb magyar történelmet írni és tanítani. Nem megyünk vele semmire, ha franciák, „oláhok”, „tótok”, „rácok” „ármányaival” búsítjuk/hergeljük magunkat és honfitársainkat. Arról nem is beszélve, hogyan lesz ebből uniós együttműködés? Ami mégis csak fontosabb, mint azon keseregni, mi történt kilencven-száz évvel ezelőtt. A trianoni döntés után két-három évig el lehetett fogadni a felfokozott érzelmeket. Rendben van, a körülményeket figyelembe véve több, mint érthető. Négy-öt évig? Elmegy. Ám húsz, negyven, kilencven hosszú éven át ezen keseregni, beteges lelkialkatra vall. Sajnálom, ám ezt kell mondanom.
            Mindezek után van, aki azt kérdezi tőlem: miért kell a „Nagy Magyar Nacionalizmusról” annyit beszélni? Gondolom azért, hogy végre mindenki megértse: nem Jászi Oszkár, nem Károlyi Mihály, nem Kun Béla, nem is a Tanácsköztársaság, hanem a sovinizmusba süllyedt magyar felsőbbrendűség önpusztító rögeszméje, ez robbantotta fel Nagy-Magyarországot.
            Napjainkban érzelmekkel játszó, megtévesztő, sőt meggondolatlan hangulatkeltés folyik Nagy-Magyarország és a „64 vármegye” körül. Minden jobb magyar (pontosabban: „jobbmagyar”) autóján, üzlete kirakatában ott díszeleg Nagy-Magyarország térképe. Lehetőleg árpádsávval. Láthatóan nagyon büszkék rá, pedig e térkép tájékozatlanságukról, zavaros gondolkodásukról, hiányos ismereteikről tanúskodik. Nem is érthető, milyen célt szolgálnak ezek a térképek? Először is ez a Nagy-Magyarország, amit mutogatnak, 71 vármegyéből állt. Nem 64-ből. Másodszor: a borsodi,  csongrádi, somogyi és szabolcsi 90-100 százalékos magyar többség nem indokolja, hogy Árva és Liptó, Sáros, Szepes, Zólyom és Trencsén, vagy Fogaras, Hunyad és Szolnok-Doboka vármegyék elcsatolását panaszoljuk. Nem is beszélve a horvát vármegyékről.
            Trianon lehetne az önvizsgálat, az újrakezdés jelképe is. Miért ne mondhatnánk: húzzunk egy vonalat, és holnaptól új hang, új szemlélet legyen. Szomszédainkkal együttműködve nyissunk új lapot a Kárpát-medence történelmében. Miért olyan lehetetlen ez? Barátkozni jobb, mint gyűlölködni. A térség népei: magyarok, horvátok, németek, románok, rutének, szerbek, szlovákok és szlovének nagy többsége békében él együtt, egymás mellett. A gyűlöletet elvakult, lelkiismeretlen emberek, erőszakos nacionalisták, kártékony soviniszták szítják. Nélkülük olyan szép lehetne az élet itt, a Kárpát-medencében.

Csernok Attila


Eredeti megjelenés:
Le Monde Diplomatique

Le Monde Diplomatique szlovák és magyar kiadásainak együttműködése keretében
megjelent szlovákul Csernok Attila „Hetvenegy vármegye” című cikke Judita Takáčová fordításában.

Korábban:
http://www.demokratikus.eoldal.hu/cikkek/[dh]-hirek/koztuk-egy-pohar-voros-borral
http://www.demokratikus.eoldal.hu/cikkek/[dh]-hirek/a-vilag-konnyebb-es-nehezebb-dolgai

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.