Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


HOTEL DREZDA

2010.03.09

Hotel Drezda

Rémült düh, póló rángatása az arcok elé és csalódottság. Ezek voltak a reakciók, amikor az egyik István utcai szállódában legalább harminc neonácit találtunk.
            Odamentünk. Miért? Mert ebben az országban ne sétálgasson, sörözgessen csoportosan a neonáci csőcselék. Persze volt előzmény is. Először a Hősök terére mentünk. Méltósággal emlékezni. Még el sem kezdtünk a kegyeleti őrállást, amikor egy tucatnyi bukkant fel ezekből a német „hazafiakból”. Bátran közel jöttek, hangosan röhögtek, majd visszaindultak szállásukra, amelyről ekkor már tudtuk, hogy a VII. kerületi István utcában van. Őket kapcsolták le a rendőrök az 56-osok terén. Pár képet csináltam, aztán le is léptem, mert tudtam, hogy őket bizony néhány percig ha fenntartja a magyar közeg. Így is lett. Két órával később már szembe is találtuk magunkat ezzel a kisebb csoporttal.
            Másfél órával később jutottunk el újra az István utcába. A nevezett hotelból ismét egy tucatnyi német neonáci indult szerény városi portyára, bizonyára röhögni azokon, akiket magyar szélsőjobb elvtársaik elpusztítottak.
            Mit tesz ilyenkor az ember? Állunk a Hősök terén? Asszisztálunk ahhoz, hogy ezek úgy sétálgatnak itt, mint nagyapáik 44-ben? Elfogadjuk, hogy ez az ő életterük és örülünk, hogy nem vernek a betonba minket? Nem voltak barátságosak. Amikor az autóból rájuk kiabáltuk, hogy „Nazis raus” „azaz nácik kifelé”, ordítva indultak meg a kocsi irányába. Nem húzták meg magukat, nem röhögtek. Ordítottak és egyértelművé tették, hogy elhúzhatjuk a belünket, mert rosszul járunk.
            Mit tesz ilyenkor egy magyar antifasiszta? Sajnálkozik. Csóválja a fejét, hogy mik vannak. És szomorkodik. No, mi ezt nem voltunk hajlandóak megtenni. Röhögnek rajtunk, a terror ártatlan áldozatain, üvöltve rohannak ránk az utcán és hagyjuk mindezt? Legalább érezniük kell, hogy vannak akik pont annyira utálják őket, mint a drezdai többség.
            Ezért döntöttünk úgy, hogy elmegyünk a hotelhez és kihelyezünk néhány plakátot. Lássák, hogy vagyunk mi is ebben az országban, nem csak a velük szimpatizáló csőcselék.
            Elindultunk, tucatnyian. A plakátokat kiraktuk és néhány szórólapot akartunk a portán leadni. Amikor beléptünk, italozó, hangoskodó harminc főnyi német nácival találtuk szembe magunkat. Üvöltözni kezdtek, rosszul esett nekik, hogy a megszokott barátságos magyarok helyett valakik antifasiszta plakátot toltak az arcukba. Hangoskodás, zavarodottság, majd pár perc múlva többen agresszíven jöttek közel és lökdösni kezdték azokat, akik a plakátot fogták. Egyikük a fotósnak esett neki, utólag tudjuk azért, mert Németországban betiltott jelképeket ábrázoló póló volt rajta, amiért a Lajtától nyugatra bizony az embereket börtönbe szokták dugni nem kevés időre. Nálunk ez a fiatal békés német kiránduló volt, akit meg kell becsülni. A szóváltás elülte után fagyos lett a légkör. Magabiztosak próbáltak maradni. Tudták, hogy ha balhét csinálnak, akkor befuccsol az aznapra tervezett program.
            Persze a szóbeli agresszió nem maradt el. Az egyik egészen közel jött és mosolyogva kérdezte meg: „Bist du jude?” „Zsidó vagy?”. Szinte visszarepültem az időben. Eszembe jutott, hogy ilyen „barátságos” németek 65 évvel ezelőtt vajon hányszor kérdezték eme gúnyos mosollyal, hogy „Bist du Jude?”, mielőtt meghúzták a ravaszt? Az arcára volt írva, hogy ő is megtenné. Éppen az frusztrálta őket, hogy tehetetlenek. Ezért voltak dühösek. Érezték az ellenállást. Azt, hogy vannak emberek, akik mindent megtesznek azért, hogy ők még egyszer ne kerülhessenek a totális terrorra lehetőséget adó államhatalom közelébe.
            Számukra idáig volt kánaán Budapest, ahol szabadon sétálgathatnak, üvöltözhetnek és zsidózhatnak. Tőlünk nyugatra ez a csőcselék két utcasarkot nem jut előre, nálunk viszont fagyit nyalogatva mehetnek ki a hősök terére röhögni az ötévesen elpusztított Csorba Robikán...
            Amikor a rendőrök megérkeztek, a neonácikon szemmel láthatóan úrra lett a letargia. Az arcukra volt írva, hogy vége. Vége a kedélyes hosszú hétvégének, a szabad náci világnak. Egy kicsit ott a hotel portája mellett Drezdában éreztük magunkat. Lesütött fejjel álltak, nyújtogatták útlevelüket és várták, hogy a rendőrök mit tesznek velük. Közülük egy eltűnt. Az agresszív, tiltott jelképet ábrázoló pólóban sörözgető illető. Elszaladt, miként a patkány szalad, ha érzi a bajt.
            Persze a dolog vége azért magyaros lett. A rendőrparancsnok közölte, hogy hagyjuk el a helyszínt. A portás elmondta, hogy jaj, ez most rossz dolog volt, mert visszatérő kuncsaftok, sok pénzt hoznak évről-évre. Mi mit tehettünk? Kivonultunk. Egy darabig álldogáltunk, megvártuk, hogy az idősebbek elmenjenek, majd utoljára a fiatalok mentünk el. Amikor egy sarkot előre jutottunk, észrevett minket egy újabb náci csoportosulás. Azok tértek haza békésen sörözgetve, akiket délelőtt még az 56-osok terén igazoltattak. Azonnal indultak is utánunk, nyilván barátkozni. Négy rendőr terelte őket a szálloda irányába...
            A dolog pikantériája és magyaros bája az, hogy sokak szemében mi most szemét provokátorok vagyunk, akik szélsőségesek, mert szembeálltak a neonácikkal. És ezt nem csak azon jobboldaliak mondják, akik titkon szimpatizálnak Hitler tanaival, hanem sok antifasiszta is, akiknek egy ilyen jellegű kiállás már az antifasiszta radikalizmus csúcsa. Drezdában több ezren voltak a harcos antifasiszták, akik valódi küzdelmet akartak. A demokrata polgármester egy szóval sem ítélte el őket. Számára természetes volt, hogy az antifasiszta küzdelem nem egymás kritikájáról, hanem a minél szélesebb körű összefogásról és akciókról szól!

Kalmár Szilárd

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.