Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


HUNGARISTA PANTEON 2010

2010.01.10

Hungarista Panteon 2010

1992-ben Boross Péter, mint belügyminiszter rendőrautókkal védette a 298-as botrányparcellát a fenntartó önkormányzattól. Akkor ez volt az egyértelmű állásfoglalás a hungarista Bosnyák mellett, aki halálosan megfenyegette Demszky Gábort.
            Látva a hungarista eszmék térhódítását, megállapíthatjuk, hogy beérett a termés, melynek magját a nyilasok és konzervatívok egymásra találásakor vetettek el többek közt a 298-as parcellában.
            1992-ban a Történelmi Igazságtétel Bizottság egy hatalmas munka végére ért. Feltárták és a nemzeti emlékezés méltó emlékhelyévé tették a Rákoskeresztúri Új Köztemető 301-es parcelláját. Alig néhány méterrel távolabb a 298-as parcellában az emigrációból hazatérő, kapcsolati rendszerüket fenntartó, aktív propagandahálózattal rendelkező társaság gyülekezett. Azok, akik szintén nagyra tartott szellemi felmenőiknek kívántak emléket állítani. Azoknak, akiket 1945. után háborús bűnök miatt vontak felelősségre. A Mártírok Igazságtevő Bizottsága a kivégzett nyilasoknak kívánt monumentális emlékművet állítani. Többek közt a szintén itt eltemetett Szálasi Ferencnek.
            Az 1997-ben meghalt Bosnyák utolsó kívánsága teljesült. Egykori bajtársai közé temették, közel ahhoz a sírhoz, ahol Bosnyák szerint a nemzetvezető „nyugszik”.
            Miként alakult a helyzet ezt követően? 1999-ben létrejött a Nemzeti Emlékhely és Kegyeleti Bizottság, amely 2003. április 29-én hozott döntésével a Nemzeti Sírkert részévé nyilvánított a nyilasok által nemes egyszerűséggel Nemzeti Panteonnak elnevezett 298-as parcellát. Addigra elültek a botrányok, bajtársain kívül senki nem emlékezett Bosnyákra, a hungarista fenyegetőzésre. Mindenki elhitte, hogy a 298-as parcellában valóban a sztálinista diktatúra áldozatai nyugszanak. Ráadásul Medgyessy Péter kormányának egyik központi jelszava volt a megbékélés, az árokbetemetés. A feledés fátyla borult a történelemhamisításra. Amolyan szellemi demarkációs vonalon találtuk magunkat. Béke honolt e tájon...
            Olyannyira nagy és szent béke, hogy a 298-as parcellát szépen rendbe is tették. Pontosan nem lehet tudni, de valószínűleg az adófizetők pénzéből. Egyetlen nyom, amelyen el lehet indulni, az „ A Kulturális Örökségvédelmi Hivatal 2006. évi gazdálkodásának szöveges beszámoló jelentése”. Ebben mit látunk?
            Az 1956-os Forradalom és Szabadságharc 50. évfordulója alkalmából a Rákoskeresztúri Új Köztemető Nemzeti Gyászpark (300-as parcella) rekonstrukciójára a Szabadságharcosokért Közalapítvány pályázatán 10.000.000,- Ft támogatást nyert el Bizottságunk, valamint a Miniszterelnöki Hivataltól 1.400.000,- Ftot a kőtisztítási munkálatokra, valamint 1.500.000,- Ft-ot kapott a Nekropolisz és elfagyott járólapok felújítására.”
           
Ez az összeg gyanúsan sok ahhoz, hogy összesöpörjék az avart a 300-as parcellában. Felmerül a gyanú, hogy ezen áttétellel csinosították ki a 298-as parcellát, amelyre azért nem lehetett közvetlenül költeni, mert feledés ide vagy oda, sokan ismerték a hely botrányos múltját.
            Itt érdemes megállni egy percre. Mi is a Szabadságharcosokért Közalapítvány? Boross Péter 1992. óta gründolt szerveződése, amit a szocialista kormányzat olyannyira jó kezdeményezésnek talált, hogy 2006-ban közalapítvánnyá minősítette és azóta is évről évre százmilliós nagyságrendben támogatja.
            A történetnek itt nincs vége. Sajnos, mondhatják hungarista barátaink. Ők a 2006-os állapottal nagyon meg lehettek elégedve. Eleik díszsírhelyen nyugodhattak, címerrel, nemzetiszín szalaggal, kopjafával díszített sírban. Többségük saját nevén, márványtáblával, Szálasi, Lukács Ferenc álnéven állítólag. Pár tucat hungarista csak kopjafát kapott, mivel azért azt senki sem merte bevállalni, hogy például a két fővárosi kórház több száz betegét, nővérét, orvosát egyszerűen lemészárló Kun Páternek márványkőbe véssék a nevét. Persze a Bosnyák Imre dokumentációját ismerők tudták jól, hogy hova kell virágot vinni, ha az ő „dicsőségére” kívántak emlékezni.
            Antikommunista mártírokká lettek a népbíróság által elítélt hungarista tömeg és/vagy rablógyilkosok. Például az a Klébert Ferenc, aki a kommunistákat ugyan nem szidta, de a Dunához elkísért 70 embert, köztük gyerekeket és sorba állítva őket egyesével lőtt és lövéseit így kommentálta: „Egy zsidóval kevesebb”.
            Történtek ebben a hazában durvább dolgok is, mondhatták, azok, akik liberálisként, baloldaliként, vagy egyszerűen demokrataként tudták, hogy minő gyalázat helyszíne a 298-as parcella. Maradt is sokáig az „idilli” állapot.
            Aztán megtört a jég. Csapody Tamás 2007. november 24-én „felmagasztosult keretlegények” című írásában 5 emberről szólt. Öt egyszerű keretlegényről, akik munkavégzés közben szerettek kegyetlenkedni és tarkón lőni elgyengült embereket.
            Ez a lavina aztán 51 hőst temetett maga alá, részlegesen. Újságcikkek sora után az egész parcella felett fenntartói kötelezettséggel bíró Nemzeti Emlékhely és Kegyeleti Bizottság rafinált megoldással próbált kibúvót találni. Az úgynevezett „Nemzeti Panteon” közepén található, a „mártírok” neveit tartalmazó táblákat levették és egy általuk összehívott történészbizottsággal szűrték ki arról a nem odavaló embereket. Ebben a Bizottságban természetesen olyan "kiváló" szakemberek kaptak helyet, mint a szélsőjobboldali körökben etalonnak tekintett Szakály Sándor, aki történészként mindent megtesz azért, hogy a népbírósági döntéssel halálra ítélt háborús bűnösök közül mind többet rehabilitáljanak.
            Az ügy 2009-ig húzódott, mivel addig húzta az időt a Nemzeti Emlékhely és Kegyeleti Bizottsága, mint fenntartó.
            Aztán a megoldás elszomorító lett. Az új tábla elkészült. Azonban készült egy másik is. Egy durva megfogalmazású, amely konkrétan történelmet hamisít már az első mondatával, amely szerint 1945 után itt azonnal szovjetbérenc kommunista rezsim jött. Ráadásul ezen tábla közvetlenül a 301-as parcella mellett, az 56-os mártírok emléktáblájával szemközt lett elhelyezve. Ez a „memento” feliratú tábla nem szolgál más célt, mint 1956 valódi hőseivel összemossa azt a rengeteg gyilkost, akik a 298-as parcellában vannak eltemetve.
            Az ügy pikantériája, hogy jogilag aggályos dolgok is történtek ebben az időszakban. Boross Péterék ugyanis egy elegáns lépéssel hárították el maguktól a felelősséget. Egyetlen bizottsági ülési határozattal semmisé tették azon 2003. április 29-én hozott határozatukat, amely szerint a parcella egészére nézve fenntartói felelősséggel bírnak. 2009. május 13-án úgy döntöttek, hogy a parcella egésze nem a „Nemzeti Sírkert” része, csupán azon sírok, amelyek az új kőtáblákon szerepelnek. Ezzel a jogi aktussal nemes egyszerűséggel szabadultak meg a nyilasoktól. Persze mindez nem változtat a jelenlegi felálláson. A kiemelt sírok elszórva találhatóak, így a gyepszőnyeg locsolása az egész parcellában zajlik, miként az őrzés is. Ráadásul a parcellának így is megmaradt az egységes, monumentális jellege: a kopjafaerdő, a nemzeti szalag, illetve a nemzeti címer és márványkő a sírok jelentős részén. Boross Péterék egy általuk bizonyára zseniálisnak gondolt lépéssel érték el, hogy a korábbi állapot fennmaradjon, de ők mentesüljenek a hungarista emlékpark fenntartásának vádja alól.

Az elmúlt hónapokban azonban nem csitult azon tiltakozási hullám, amelyet több közéleti személy, civil tartott és tart fenn. Ők rendezett viszonyokat követelnek. Nem exhumálással járó temetőrendezést, hanem hiteles tájékoztatást és a háborús bűnösök sírjainak megkülönböztetését a valódi mártírokétól. Mert jelen állás szerint a hungarista gyilkosok dominanciája súlyos árnyat vet azokra, akiket a diktatúra megölt. A 298-as parcella léte jelen helyzetben egyértelműen szélsőjobb búcsújáróhely, miként azt Bosnyák Imre eltervezte és nem méltó emlékhelye a sztálinista diktatúra áldozatainak.
            Jelen helyzetben nincs illetékes. Radnóti születésének 100. évfordulójára úgy emlékezett a Nemzeti Emlékhely és Kegyeleti Bizottsága Boross Péter vezetésével, hogy jogi csűrés-csavarással gondoskodott arról, hogy a gyilkosok díszsírhelye megmaradhasson.
            Részsiker van? Talán. Félszáz sírról Boross Péterék leverték a nemzeti címert és kopjafákról leakasztották a nemzeti szalagot. Megoldás? Nem. Mert akik kijárnak tudják, hogy szorgos hungaristák mindezt pótolják néhány nap alatt.
            Boross Péter és az ő álláspontját védő történészek szakmai hitelességbeli problémákat feltételeznek azoknál, akik ezen témával foglalkoznak. Lejárató-kampányt folytatnak azok, akik mind emberileg, mind szakmailag a legnagyobb hibákat vétették. Elég csak arra gondolni, hogy elméletileg azok sírjáról verték le a címert, akik nem kerülhettek ki az új emléktáblákra. Igénytelenségük ékes bizonyítéka, hogy annak a Lucska Vilmosnak, aki eltervelte és kivitelezni szándékozta a budapesti nagygettó lemészárlását, maradhatott a címer és a nemzetiszín szalag.
            Miként maradhatott annak a Bosnyák Imrének is, aki a hungarista panteon kivitelezőjeként, Boross Péter védnöksége mellett végezhette dicstelen munkáját...

Kalmár Szilárd

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

elisabeth.kriszt@citromail.hu

(elisabeth.kriszt, 2013.02.19 11:05)

Kalmár Szilárd (tekintettel fiatal korára) csak a 2007. november 24-én olvasott Csapody-cikktől ismeri a 298-as parcella történetét, botrányait. - Azt, hogy Csapody Tamás honnan kapta az információt és miért nem említették meg a "kutatók" a korábbi - 1995-ben, 1997-ben publikált - mutatások anyagait (pl. Szemenyei-Kiss Tamás: Hová temették a kivégzett hungaristákat... Tömegsírok Budapesten) az OSZK-ban fellelhető 24. Óra lapszámait - nos, ezeket a kérdéseket senki sem teszi fel az illetékeseknek.
Csapody miért csak 2007 novemberében írt azokról a dolgokról, amelyekről jóval korábban - 1995-ben és 1997-ben is - publikációk születtek Magyarországon, az USA-ban és Kanadában?