Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


ILLÚZIÓK NÉLKÜL

2010.03.04

Múltunknak mindmáig fehér foltja, letagadott és elhallgatott, újabban meggyalázott periódusa az „Őszirózsás forradalom” és annak főszereplője: Károlyi Mihály. Kellemetlen szereplő, egy kellemetlen korban. Vörös gróf, parvenü, megtűrt társutas, utóbb „naiv” politikus és még inkább „kővé dermesztett dogma”. Idén lenne 135 éves. Ez a kis írás az ő emlékének adózik.
            A mai politikai közbeszéd, szereti „nemzetvesztőnek, hazaárulónak és antimagyarnak” beállítani azokat a politikusokat, akik éppen a területi integritás védelmében léptek fel, miközben dicső példaképeik felelőtlen és gyűlölködő politikája kilátástalan háborúba keverte az országot, szenvedésre kárhoztatva a nemzetet. Károlyi fél év alatt nem tudta orvosolni a Tisza-rendszer összes problémáját: nem tudta eltörölni a dzsentri-világ Magyarországát és végleg nem tudott kinevelni egy új közszférát, földkérdést és választójogot rendezni, továbbá megbékélni a nemzetiségekkel. Ehhez a terhes Tisza Istváni örökséghez egy vesztes háború keserve is társult, melyet a régi Magyarország nem értett és nem akar érteni.
            „Az októberi forradalom tragédiája az volt, hogy a területi integritás mythoszát komolyan vette” – vallotta Jászi Oszkár. A szelíd forradalmárok, Károlyi és Jászi történelmi távlatból nézve, politikájukat illúziókra építették. Az első és legnagyobb tévedésük, hogy a magyarságot tekintették a Kárpát-medence centrális erejének, gazdasági-politikai erőfenntartójának. Ebből kifolyólag nemzetiségi politikájukat eleve kompromisszumra és a már említett területi integritás elvére alapozták, ami már magában hordozta a harmadik és végzetes hibát: régies liberalizmusuk alábecsülte a nacionalizmusok szerepét térségünkben.
            Eme „nemzetvesztő” politikusunk így érvelt 1919 márciusában: „Hallja meg szavunkat és értse meg az egész világ; nem lehet egy népből kiirtani az önfenntartási ösztönt, mely vele azt mondatja, hogy élni akar, nem lehet elpusztítani egy országot, melynek más célja nincs, mint polgárainak egyforma jogot, szociális tartalommal telített intézményeket biztosítani. De értse meg a világ azt is, hogy ha a párizsi békekonferencia a wilsoni elvek, a népek önrendelkezési joga és a megegyezéses béke és Magyarország földarabolása mellett döntene, akkor mi végszükség esetén még fegyverrel is fölszabadítjuk ezt az országot”.
            Az antantból való kiábrándulás majd teljes csalódás arra késztette Károlyit, hogy elkeseredésében keletre forduljon és Lenin „buzgó misszionáriusaira” figyeljen. Az ország egységének megőrzése arra sarkallta, hogy átadja a hatalmat a stocdemeknek. A történelem azonban elzúgott felette. Mindenesetre a kommün sok értelmetlen áldozatával egyetemen és annak ellenére „megmentette” a Tiszántúl és a Felvidék egy részét „magyarnak”.
            „A köztársaságok hálátlan feladata, hogy mindig katasztrófák után jönnek létre” – írja Károlyi. Talán ezért sincs erős demokratikus érzület egy rendhez és hierarchiához szokott, kaszt-jellegű társadalomban. Az ellenforradalom győzelme, a Birodalom helyén létrejövő sovén kisállamok uszító gyűlölködése mai napig mérgezi a dunai népek együttműködését. Állandóan felsőbb fórumokhoz kiáltozunk, ahelyett, hogy kinyújtanánk kezünket egymás felé. Acsarkodunk, ahelyett, hogy összefognánk a térség gazdasági-politikai átalakítása érdekében, melynek kerete, az EU immáron adott.
            Ha a Kossuth téren járunk, történelmünk nagy, éppen ezért száműzött politikusait láthatjuk: Rákóczit, Kossuth Lajost és Károlyit. Ez előbbiek heroikusan, győztesen és exponáltan, míg Károlyi a Parlament oldalában eldugva és magára hagyottan áll.
            Fáradt és megtört alakot látunk, egy botra támaszkodó öregembert, akiből sugárzik a mindannyiunkhoz szóló élettanulság: „Az emberek könnyen elfelejtik, hogy a történelemnek megvan a maga menete, és vannak időszakok, amikor minden emberi erőfeszítés haszontalan, és maguk az úgynevezett vezetők is kénytelenek a történelem parancsa szerint cselekedni. Bábok az isten kezében, akárcsak a görög tragédiák szereplői”.
            Egy szelíd forradalmár szavai ezek. „Naivsága” abból állt, hogy a szocializmust etikai problémának és nem mechanikus-gazdasági formának tekintette. „A kapitalista társadalom megszüntetése nem sokat ér, ha helyére nem egy magasabb rendű, igazságosabb és szabadabb rend épül.” A sztálini rémuralmat már elejétől fogva átlátta, de a fasizmus legyőzéséhez szükséges rossznak tekintette, mint annyian mások Európa-szerte. Pedig tudta, hogy mit jelent a „megvalósult szocializmus”: „a magunk temetése, amihez mi hallgatagon asszisztálunk. Mert élet az, ha az embernek nincs többé reménye?”
           
A Felszabadulás után hazatért. Párizsi nagykövetként gyakran bírálta a magyarországi változásokat. A nyílt diktatúrát elítélte, a Rajk-per saját erkölcsi meghasonlásához vezetett, mely újabb, önkéntes és végleges száműzetésbe kergette.
            Legnagyobb tette, 1918/19 forradalma valójában 1989-ben fejeződött be: létrejött a független, szabad és demokratikus Magyarország, ezzel az 1848-ban megkezdett és elhúzódó forradalom első, „látványos” fázisa lezárult. A demokratikus kibontakozás, görcsös rohamokban, félresiklásokkal és megtorpanásokkal egyetemben, de elérte célját.
            Nekünk, méltatlan utódoknak jutott az a feladat, hogy a forradalom valódi értelmét, a demokrácia társadalmasítását befejezzük. Feladatunk nehezebb, mert harcolnunk kell a régi rend újjászületése, a megtorpanás és a visszarendeződés ellen, miközben illúziók nélkül kell hinnünk a demokráciában (és annak meghaladásában egyaránt).
            A májusban megalakuló új kormány vélhetőleg komoly kihívásokkal lesz kénytelen szembenézni: gazdasági, politikai és morális válságkezelés, továbbá megbékélés itthon és a szomszédokkal, mindezt egy lebutított és frusztrált országban korábbi híveik és támogatóik ellenében. Lássuk!

Csókás Máté

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.