Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


KANT MINT PROBLÉMA

2010.10.06

Egy kedves barátom tollából igen alapos elemzés látott napvilágot szűk két héttel ezelőtt, Kivezetés a történelemből címmel. Ez az írás – ha jól értettem – a liberalizmus történetéről és fogalmának változásáról szól filmes példák igénybevételével. A két és fél évszázad történetét sűrítve összegző elemzés pedig egy igen kemény bírálattal zárul. Ehhez az íráshoz, pontosabban csak egyik bekezdéséhez szeretnék kapcsolódni egy bő lábjegyzettel. A bekezdés így hangzik: „A poszt-hatvannyolcas baloldal […] meglepően antihegeli, (neo)kantiánus alapokra helyezkedik, mely a történelemben nem lát értelmet, fejlődést, zárt-rendszert, melyben minden jelenség összefüggne valamilyen formában egymással, ehelyett dekonstruál, szétbont, lezárja a nagy narratívák és a zárt formák esélyét”.  E sorok írója a „rendszerfenntartó keresztény-úri középbe” többszörösen nem tartozó Csókás Mátéval ért egyet, a libertarianizmus és a történetietlen gondolkodás kritikájában. Írásának méltatása helyett (amire pedig bőven volna okom) Kant helyét próbálnám megállapítani az általa előadott históriában.

A liberalizmus, a hegeli értelemben felfogott történetiség, és Kant – a kérdés tehát kettős.

A, Kant és a történetfilozófia viszonya. Nézzünk csak szét Immanuel Kant írásai között. A következő címekre fogunk akadni: Az emberi történelem feltehető kezdete; Az emberiség egyetemes történetének eszméje világpolgári szemszögből; Válasz a kérdésre: mi a felvilágosodás?; Az örök béke; Minden dolgok vége. Vagyis vannak olyan írásai, amelyek ilyen vagy olyan szempontból a történelemmel foglalkoznak. Ha a filozófia valamely részterületébe be akarnánk sorolni ezeket az írásokat, akkor – kizárásos alapon – a történetfilozófia polcára helyeznénk őket. Ezzel magyarázható, hogy a némiképp kényszeredett tematika mentén összeállított és a kilencvenes évek közepén megjelent válogatáskötet a Történetfilozófiai írások címet viseli. Kantnak tehát bizonyos tekintetben van történetfilozófiája, amely a maga nemében az egyik első. (Lásd még az Osiris Kiadó kétkötetes Történetelmélet szöveggyűjteményét.)
            Mi ennek a gondolathalmaznak a tartalma, illetőleg miként értékelhető mindez? A hegeliánus Simon Ferenc szerint „a kanti történetfilozófia szánalmas és siralmas teljesítmény”. Más szavakkal azt mondanám, hogy bátortalan tapogatózás. Mert ugyan érzékelteti, hogy szerinte a történelemben mozgás történik, és ez a tökéletesség felé halad (tökéletes társadalmi, művészeti, tudományos, vallási, politikai állapot), az érvei kissé bizonytalanok. Kant még nem látja, mitől is megy előre a történelem. Majdhogynem esetlegesnek tartja a fejlődést – legalábbis pusztán az egyén tökéletesedési szándékában látja az okát, motorját. Kantot önmagában szemlélve akár igazat is adhatunk Simon Ferencnek. A filozófiatörténet utókora felől szemlélve azonban úgy is tetszhet, hogy Kant előlegzi Hegel történetfilozófiáját. Az emberi történelem feltehető kezdete a következő bekezdéssel zárul: „Így hát az emberiség filozófiailag megkísérelt legrégebbi történetének végkicsengése: legyünk elégedettek a Gondviseléssel s egészében az emberi dolgok menetével, amely nem a jótól a rossz felé tart, hanem a rossztól fokozatosan a jobbhoz fejlődik, s mindenkinek természet adta hivatása, hogy ehhez a haladáshoz a maga területén, erejéhez képest hozzájáruljon.”

B, Kant és a szabadelvűség megalapozása. Mégis, ahogyan figyelmünk fel lett rá hívva, bajok vannak a kanti filozófia körül. Mi ez a probléma? Aki szembesült a kritikai filozófia következményeivel, az egészen tisztában lehet vele. A helyzet az, hogy a kanti transzcendentális filozófia par excellence a szabadság filozófiája. Rajta nyugszik, és ezt tekinti a legfőbb értéknek. Hiszen Kant a megismerő (és cselekvő) szubjektumból indul ki. Éppen ezért az ontológiát mint olyat nem ismeri, egyszerűen létében jogosulatlannak tartja. Mi az, ami van? – merül fel az alapkérdés. Kant pedig olvasható a Meditationes radikális karteziánusaként is: vagyok, mert gondolkodom, és mert tudomásom szerint semmi más nem gondolkodik rajtam kívül, ezért csak én vagyok. Az ismeretelméleti szubjektivizmusból levezethető előbb a szkepticizmus (á la Descartes), majd pedig a relativizmus. A szabadságból és az énből kiindulva pedig igencsak bajos filozófiai rendszert kihozni. Márpedig a történetfilozófia egyedül rendszerként gondolható el.
            Vagyis a kanti kritikai filozófia látszólag nehezen egyeztethető össze egy történetfilozófiai koncepcióval. Az abszolút szabadságot megközelítő eszes lényből logikailag nem vezethető le semmiféle szükségszerűség, semmiféle magasabb objektiváció. Magunk vagyunk. Hiányzik az individuumokat összekötő kapocs, hiányzik a kívülről kényszerítő erő az alkotásra. A szabadság filozófiája ezekről nem szól. A transzcendentális szabadságfogalom birodalmában nincs helye sem metafizikai szükségszerűségnek, sem történeti szükségszerűségnek. A helyzet viszont rögtön megváltozik, ha belátjuk, hogy a társadalomban élő ember szabadsága más, mint az individuum transzcendentálisan felfogott szabadsága, illetve hogy a történeti szükségszerűség nem metafizikai szükségszerűségen nyugszik (kivéve persze, ha a dialektikát metafizikai törvénynek tartjuk). Vagyis ha az időben lezajló társadalmi, gazdasági, politikai mozgást (vagyis a történelmet) az egymással interakcióba lépő egyének hatásaként kezdjük el szemlélni. Kant megközelítésmódja más lévén, idáig nem juthatott el. A szellemi örökösei viszont igen.

Összegzésül mit mondhatunk? Nem is annyira Kant a probléma, mint inkább egyfajta Kant-olvasat. Egy hiányos olvasat. Kevés kétségünk lehet afelől, hogy az úgynevezett „nyelvi fordulat”, vagy a „dekonstrukció” (vagy éppen a „metafizikaellenesség” meg a „pragmatizmus”) hívei egyaránt Kanttól merítenek – aminek nincsenek tudatában. A XX. századnak ezek a híres-hírhedt irányzatai a relativizmust veszik kölcsön tőle. Ami rendjén van, csakhogy utána abban élvezik magukat, hogy fel tudják mutatni az emberi jelenségek esetlegességét. A XX. századi gondolkodásban – amint Csókás is rámutat – elburjánzott a relativizmus. Faji alapú megkülönböztetés vagy osztályalapú fogalmi különbségtevés, az általa kritikával illetett értelmiségiek számára egyre megy. Nem a relativisztikus gondolkodás a probléma, hiszen az színesíti, árnyalja gondolkodásunkat, mint inkább annak extremitásba fordítása. Illetőleg az, ha megállunk az esetlegességeknél, és a filozófia legvégső eredményét abban az egyetlen szükségszerűségben látjuk, hogy az individuum képessége a (transzcendentálisan felfogott) szabadság. Aki történeti módon akar gondolkodni, annak túl kell lépnie ezen az eredményen. És meg kell tapasztalja annak gyötrelmeit, hogy Hegelt nehezebb megérteni Kantnál is, de a XX. század (Heideggerrel persze kivételként számolva) híg filozófiájához viszonyítva mindenképpen. Bízvást mondhatjuk az erre még csupán törekvőknek: meg fogja érni.

Gulyás Szilárd

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.