Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


MAGYARNAK SZÁMKIVETVE

2009.08.25

Magyarnak számkivetve

Fölhívták a figyelmemet, hogy a Népszabadság május 30-i, szombati számához csatolva, négyoldalas melléklet jelent meg, melyben egy Gyurgyák nevezetű történész azt fejtegeti, hogy a baloldalnak nincs nemzeti identitása, nemzetképe, nemzettudata, nemzetstratégiája, nemzetvíziója – egyáltalán: nemzete sincs. Nofene, gondoltam, bár a vád ősrégi, ha történész írta és éppen most, az EP választások kampányának sűrűjében, a magyar ultranacionalizmus – ne kerteljünk –, a magyar nácizmus, nyilas mozgalom elképesztő tempójú újjáéledésének idején tartja szükségesnek megjelentetni, akkor tán olvassuk el.
            Úgy fogtam hozzá, mint egy történész esszéjéhez, figyelmesen, aláhúzogatva, széljegyzeteket készítve, egészen addig, míg a dolgozat vége felé a következő passzusig nem jutottam:

„A megoldás kulcsa – immár másodszor a magyar történelemben –, a Fidesz kezébe kerülhet, mivel minden más lehetőség előtt lezárult az út.”

Vagy úgy! Akkor ez a történész Orbán Viktor alkalmazottja, kár szót vesztegetni rá. De aztán arra a néhány olvasóra gondoltam, akik azt mondják: „hát erre senki nem reagál közülünk?” Na jó. Akkor hozzáfűzök néhány szót.
            A helyzetből következik, hogy nem Gyurgyák Jánossal vitatkozom, a saját olvasóim kedvéért reagálok a föntírt opuszra.
            Azt olvasom: „(…) szemben a nyugat-európai országok baloldali pártjaival és ideológiai irányzataival, a magyar baloldal(iak) (…) a magyar nemzeti érzést leginkább zavaró tényezőként értelmezték, ha nem egyenesen annak kiküszöbölésén munkálkodtak. S mind a mai napig a baloldalon a nemzeti érzés, a nemzeti közösség, a nemzeti identitás, a nemzeti szolidaritás problémájának mégoly ártatlan fölvetését is zavar, tartózkodás, de még inkább tudattalan görcsbe rándulás, vagy éppenséggel zsigeri elutasítás követi, s azonmód a nacionalizmus, a sovinizmus, ha nem egyenesen az antiszemitizmus, a rasszizmus és a fasizmus jelenik meg lelki szemeik előtt”.
            Mindig azt hittem, a történész a jelenség leírása mellett megpróbál fényt deríteni az okokra is. Ezt Gyurgyák úr elmulasztotta. Segítsünk neki.
            Nem szerencsés ötlet a nyugat-európai baloldal viszonyát a nemzeti érzéshez összekeverni a magyarral. A magyar nemzeti érzés, nemzeti eszme, hazafiság, magyar tudat, magyarság teljesítmény (Boros Péter szóalkotása) speciális. Egyetlen nyugat-európai nemzet sem büszkélkedhet azzal, hogy Hitler utolsó csatlósa volt, ezt a fölemelő minősítést egyedül a magyar nemzet (nép) érdemelte ki.
            A legnagyobb kollaboránsok nyugaton a franciák voltak (szégyellik is), de a francia ellenállás, a maquisard-ok, De Gaulle nemzeti hadserege nagyban hozzájárult nemcsak az ország fölszabadításához, de a szövetségesek győzelméhez is. A francia hazafiság, a nemzeti érzés az ellenállással, a német náci hódítók elleni háborúval volt azonos. Az ellenállók valódi hősök voltak, tömegével áldozták életüket minden kényszer nélkül a francia szabadságért.
            Továbbá: a francia kollaboránsok nem jobboldaliak voltak, csak sima hazaárulók, s az ellenállásban együtt küzdöttek a jobb és a baloldaliak, az abbék és a kommunisták. Más világ. Magyar ésszel alig fölfogható.
            Azért beszéltem Franciaországról, mert ott volt a legtöbb áruló, aki a németekkel együttműködött. A többi nyugat-európai országban elenyésző volt a kollaboránsok száma, ott a nemzeti tudat, a hazafiság, a német hódítókkal szembeni ellenállást, az antifasizmust, az antirasszizmust, a zsidógyűlölet elemi elutasítását, az európai humanista erkölcsiség és a demokrácia védelmét jelentette, és jelenti ma is. Nem merész ötlet a magyar nacionalizmust a nyugatihoz hasonlítani?
            Nálunk a nemzeti identitás a sovinizmussal, a kirekesztéssel, a szomszéd népek gyűlöltével volt azonos. Nálunk a nemzeti érzés az antiszemitizmust jelentette a numerus clausustól addig, amíg a csendőrség puskatussal bevagonírozta a kiirtandó zsidókat.
            Nálunk az igaz magyar negyvennégyben kacsintva egyetértett hatszázezer magyar állampolgár legyilkolásával. Nálunk a nemzeti érzelem azt jelentette, hogy a félfasiszta Horthy után az ország fölesküdött az ezer százalékig fasiszta Szálasira, és Hitler leghűségesebb szövetségeseként beáldozta a nemzeti büszkeséget, kétszázezer szép fiatal „fajmagyar” fiút a Don-kanyarnál, az ország függetlenségét önként és dalolva, hiszen egy puskalövés sem dördült el, amikor a németek, 1944. március 19-én „segítséget nyújtani” megszállták Magyarországot.
            A magyar nemzeti identitás a németek iránti hűséget jelentette, az ország hadszíntérré változtatását, a főváros beáldozását, a hídjaink fölrobbantását a Német Birodalom védelmében, a gyáraink leszerelését és nyugatra hurcolását művészeti és műemléki értékeinkkel együtt.
            Miközben „az ország megvadult s egy rémes végzeten vigyorgott vértől és mocsoktól részegen”, olyan nemzeti szájtépés folyt, amilyenre még ebben az országban sem volt példa odáig. Az ország pusztulásnak kitett népére, az ország függetlenségére, az ország becsületére, a magyar nép valódi érdekeire, az ország szép és nemes haladó hagyományaira egyedül az antifasiszta, szabadságszerető, erkölcsi tartással rendelkező, és a nemzetiek, a hungaristák által halálraítélt progresszívek, haladók és baloldaliak gondoltak.
            És ha ezek után egy baloldali magyarnak a nemzeti szólamoktól, a magyarkodástól zsigerileg összerándul a gyomra, az nem csodálható. Mi nem franciák vagyunk, nem hollandok, nem dánok, nem angolok, akik, mint nemzet, az uszuló ordas eszmékkel és a hitleri gyilkoló géppel szemben tanúsított, magától értetődő nemzeti ellenállásukra büszkék.
            Arra a gyalázatra, amit mi tettünk a második világháború idején nem könnyű bűnbocsánatot nyerni, mert ahhoz előbb kíméletlenül szembe kellene néznünk a bűneinkkel –, ahogy tették ezt a németek. A bűnbocsánat föltétele a bűntudat, majd a töredelmes bűnbánat, és annak a szilárd elhatározása, hogy az adott bűnöket soha többé nem követjük el – ahogy tették ezt a németek.
            Erről pedig éppen ma, a magyar neonácizmus új menetelése idején, szó sincs!
            Ha a jobboldali fajmagyar, xenofób, nemzetiszínű tüzijátékától nem is látszik, van a baloldalnak nemzeti öröksége, nemzet-stratégiája, nemzeti tudata! Dózsa György óta. Nem Rákosi és nem Kádár szellemi leszármazottai, hanem a Hunyadiak, a Zrínyiek, Bocskai és Bethlen, Rákóczi, Kossuth, Károlyi, Jászi, Ady, Kéthly Anna, József Attila, Radnóti Miklós és Bajcsi Zsilinszky Endre utódai vagyunk. (A fölsorolás, persze, nem teljes.)
            A mi örökségünk a reformkor, a szabadságharc, az őszirózsás forradalom, az antifasizmus mártírjai, Ságvári és Schönherz, a földosztás, a Fényes szelek, a Népi kollégiumok, a népdalok és az újra fölfedezett népitánc, és Illyés Gyula, Bibó István, Nagy Imre, Angyal Pista, Maléter, Gimes Miklós, Donáth Ferenc, az új gazdasági mechanizmust és a háztájit kiharcoló Nyers Rezső és Fehér Lajos. A mi nemzetstratégiánk a magyar líra, a magyar folklór (és Bartók és Kodály és Szakcsi Lakatos Béla), s hazánk természeti értékeinek védelme, és Európa, hogy az Unió keretében váljanak virtuálissá azok a trianoni határok, amelyek a magyar etnikum szétszakított csoportjait elválasztják egymástól.

A második világháborús véres nacionalizmus hozta ránk a szovjet megszállást, ami kerékbe törte a felszabadulás után fölvirágzó demokráciát, a Fényes szelek világot megforgatni képes hitét, és a népi kollégista mozgalom plebejus nemzeti baloldaliságát.
            Ami 1948 és a rendszerváltás között történt, arra a szovjet megszállás nyomta a rá a bélyegét. A baloldal a föld alá kényszerült, és csak hébe-hóba mutatta magát, mint a búvópatak: ötvenhatban, a konszolidáció folyamatában, az új gazdasági mechanizmus idején, és a rendszerváltás előkészítésében, amiben revizionisták, reformerek, a reformkörök, az egykori ötvenhatosok jártak az élen. A szovjetvilág egy merev, retrográd státusquót őrzött hol véres, hol puha diktatúrával, ez a jelenség tipikusan jobboldali. De ez hosszabb történet, ha olvasóim kívánják, örömmel visszatérek rá.
            A mi szempontunkból az a fontos, hogy ez alatt a negyven év alatt, míg mi a szovjet elnyomás falán próbáltunk rést ütni, a nyilas és árpád sávos lobogók a rekamiék ágyneműtartóiban várták összegöngyölve, hogy a szabadság szelének első fuvallatára kigöngyöljék és meglengessék őket. Bevallom, váratlanul ért. Csakugyan azt hittem, hogy a nácizmus már ad acta tétetett.

Mi történik, ha a baloldal meginog, elfelejti internacionális morálját, szolidaritását a más nemzetiségű elnyomott és kizsákmányolt tömegekkel?
            1914-ben a magyarországi és az európai szociáldemokraták, más nemzethez tatozó proletártársaikat elárulva csatlakoztak az európai nemzeti burzsoáziák imperialista rabló hadjáratához, és lángoló nemzeti öntudattal, dalolva vonatoztak a lövészárkokig, hogy uraik érdekében, tisztjeik parancsára, rászabadítsák a kontinensre történelme addigi legvéresebb húsdarálóját, ahol persze proletár ölt proletárt a nemzetközi burzsoázia világot újra-fölosztó tervei érdekében.
            Ez az árulás a baloldal számára örök mementó: hová vezet, ha nemzeti összefogás lelkesítő hatására összeszűri a levet az imperialista héjákkal, a más népek legyilkolásán lelkesedő nemzeti expanzióval. Hát hová? A mi esetünkben Trianonhoz.
            Az egykor haladó nemzeti eszme súlyos eltorzulásának, reakciós konzervativizmusának, majd amorális agresszivitásának igazolására, szinte mindenki Trianonra mutat. Sokan leírták már, magam is, hogy Trianon gyökerei a kiegyezésnél keresendők. Ott vált Magyarország a Birodalom teljes jogú társtulajdonosává, így Ausztria teljes jogú társává a háborús felelősségben is. A békeszerződés etnikai alapon osztotta föl a Habsburg Birodalmat. Az nem az antant bosszúja, hanem különös szerencsétlenség, hogy a birodalom jogfosztott nemzetiségei, akik éppoly jogosan követelték a független nemzetállamot, mint hetven évvel azelőtt a magyarok, a történelmi Magyarország területének kétharmadát belakták.
            De erre nem gondoltak eleink Trianon után. Csak jajgattak, és sértődötten újjal mutogattak mindenkire; mindenki bűnös volt, csak mi voltunk ártatlan áldozatok.
            Jellemző az is, ahogy az etnikai problémákat gőggel és elnyomással megoldani akaró magyar nemzet a zsidókkal viselkedett. A kiegyezés után a magyar etnikum kisebbségben volt a hazában, életkérdés volt a magyarok létszámának növelése, az asszimiláció. De a szlovákoknak, románoknak, szerbeknek, horvátoknak sváboknak eszükben sem volt asszimilálódni, viszont tömegesen asszimilálódtak a monarchia törvényeinek köszönhetően frissen emancipálódott zsidók. A magyarok ősi sorsközösséget, közös szenvedés történetet véltek fölfedezni a két nép között, és szeretettel a kebelükre ölelték a magyarrá válni akaró, nevüket magyarosító, kisebb részben ki is keresztelkedő zsidókat. A zsidók pedig megszerették a szalonnát, a véreshurkát és a tejfölös sertéspaprikást, megpróbálták elfelejteni a kóser konyhát, és nagy tetteket hajtottak végre nemcsak a polgárosodásban, a gazdasági életben, a tudományban, de az első világháborúban a csatamezőn is.
            Ám jött a vereség, és jött Trianon. Bűnbak kellett. Egyrészt a hős magyar katona legyőzhetetlen, tehát a zsidók árulása okozta a vereséget. Az őszirózsás forradalom is, a kommün is a zsidók bűne; Jászi Oszkártól Kun Béláig.
            Károlyi nem írta alá Trianont. A Tanácsköztársaság fegyveres harcot vívott a gyalázatos burzsoá békediktátum ellen. Csak a fehérterror árnyékában belopakodó ellenforradalmár horthysta tisztek fogadták el a trianoni határokat, mert (ahogy a jobboldal ma is) ők is szövetkeztek volna a Sátánnal akár a hatalomért és a koncért. Először alázatosan fejet hajtottak az antant akarata előtt, elfogadták a kezükből az ország kormányrúdját, aztán sértődötten hőzöngeni kezdtek, hogy milyen égbekiáltó bűnt követett el a világ a MAGYARSÁG ellen.
            Mivel csonka Magyarországon alig voltak etnikai kisebbségek, nem volt már szükség az asszimilálódott zsidókra, tehát a nemzet azonnal kilökte őket magából. Rájöttek, hogy korlátozni kell a zsidók részvételét a szellemi életben, az értelmiségi foglalkozások körében, gyorsan véget kell vetni annak, hogy az okos (mert tanulással foglalkozó) zsidókölykök konkurenciát jelentsenek a műveletlen (mert kártyázó, nőző és párbajozó) dzsentri ifjaknak az egyetemeken, és bevezették Európa első politikai zsidótörvényét, a numerus clausust.
            És folytatták, amit elkezdtek. A reváns, a határrevízió, az irredenta sovén nacionalizmus irányította minden lépésüket. Az ország gazdasága lerohadt; tönkrement az ipar, mert nem fejezték be a polgári átalakulást, megroggyant a mezőgazdaság, mert elszabotálták (a beígért) földosztást, a közszolgálatot ellátó dzsentri réteg gyalázatosan korrumpálódott, a hárommillió koldus országa lettünk, de nem mi tehettünk róla. Minden bajunknak Trianon volt az oka, és a kommunisták és a zsidók.
            A trianoni békeszerződés jelentős és a győztesek részéről még tisztességesnek is mondható jogokat biztosított az elszakított és kisebbségbe került magyar etnikumnak, amit a többség igyekezett elszabotálni. Az anyaország azonban soha semmit nem tett, hogy kikényszerítse ezeket a már megadott jogokat; a hazai uszítás és gyűlölethadjárat a magyar-román diplomáciai kapcsolatokat úgy elmérgesítette, hogy a románokkal nem lehetett szót érteni. Csehszlovákiával és Jugoszláviával hasonló volt a helyzet.
            Az erdélyi magyarság, amelynek megvoltak a fejedelemség idejéből a történelmi tapasztalatai, hogyan bír egy kicsi ország egyensúlyozni a Fényes Porta és a Habsburg hatalom erői között, mindig józanul kezelte a nagyromán nacionalista nyomást, miközben elért eredményeit az anyaországból jövő uszítás sorra szétzilálta. Ma különösképpen.
            A politikusnak dilettáns lovas tengerész nem látta, hogy Hitler (a bekebelezett Ausztrián kívül) a többi poszthabsburg országot – akikkel szemben nekünk területi követelésünk volt –, besorolta vazallusai közé. Szövetségese volt Szlovákia, Románia, leigázott országként igényt tartott Jugoszláviára, hát innen-onnan elvett ugyan a hű csatlós, Magyarország lekenyerezésére egy kicsit, de az osztogatásra szánt területek hamar elfogytak. A hitleri alamizsna-osztás véges mivolta csak azért nem derült ki, mert a Harmadik Birodalom időközben térdre kényszerült. Mi pedig román „szövetségesünkkel” együtt, akitől Erdélyt akartuk visszakövetelni, addig is harcoltunk a Szovjetunió ellen, akivel szemben semmiféle követesésünk sem volt.
            Rosszabb, akár egy abszurd vicc. Ezért kellett belemenni az utolsó csatlós szégyenletes szerepébe? Ezért kellett újra a vesztesek oldalán végeznünk? Mit képzelt a kormányzó, meddig mehetett volna az „ország-gyarapítás” a Führer jobbján? Horthy mosta a kezeit, de azok véresek maradtak.

Vajon miért kellett Gyurgyák Jánosnak éppen most megírnia folytatásos esszésorozatát? Hogy igazolja megbízóját, a Fideszt. A mai nemzeti gondolat egyrészt Horthyhoz (Fidesz), másrészt Szálasihoz (Jobbik) csatol vissza. Ma a nyilas pártszolgálatos pribékek, és a náci SA terrorkommandó reinkarnációinak bakancsai dübörögnek Magyarországon, a legjobb úton vagyunk, hogy a magyarság ismét Európa szégyenévé legyen.
            Mi pedig, baloldaliak, még mindig kezet nyújtunk annak, aki az öklét mutatja. Hülyék vagyunk, balekok, lúzerek? Nem. Mi csak más erkölcsi alapon őrizzük nemzeti identitásunkat, mint azok, akiket Gyurgyák János képvisel.
            Mi belátjuk, hogy bűnösök vagyunk, akár a többi nép, s tudjuk, miben vétkeztünk, mikor, hol és miképp, de nekünk, magyarnak számkivetve, változatlanul szülőhazánk itt e még mindig lángoktól ölelt kis ország…

Kertész Ákos
2009. augusztus 14.

Forrás:
http://www.nepszava.hu/default.asp?cCenter=OnlineCikk.asp&ArticleID=1227753

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.