Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


MI ÉS TÖRTÉNELMI TEJTESTVÉREINK

2010.01.13

Mi és történelmi tejtestvéreink

A Magyarok Világszövetsége és a legnagyobb magyar jobboldali párt 2004 december 5-re kierőszakolt egy népszavazást, ahol a magyar választópolgároknak rossz kérdést tettek föl, rosszul, rossz időben, amire csak rossz válasz érkezhetett, és a baloldal – mással lévén elfoglalva – elbambult, s nem bírta idejében megakadályozni a skandalumot. A népszavazás előtt két héttel írtam valamit a Damoklész kardjaként fejünk fölött himbálózó eseményről, mely a magyar baloldali sajtó különleges viszonyainak következtében csak január 20-a körül, másfél hónappal a népszavazás után bírt megjelenni. Ami abból a dolgozatból még érvényes, azt gondolom most újra, kibővítve aszerint, ahogy az azóta eltelt idő indokolja.
            A népszavazásra föltett kérdés így szólt: adjunk-e (adjon-e a Magyar Köztársaság) kettős állampolgárságot azoknak a magyaroknak, akik az első világháború után ránk kényszerített trianoni békeszerződés következtében ma más országoknak: Ukrajnának, Romániának, Jugoszláviának, Horvátországnak illetve Szlovákiának az állampolgárai? Hogy ez a népszavazás miért minősült politikai kalan-dorkodásnak, arra most nem térek ki, azt az akkori média és a politikusok pro és kontra elég alaposan megvitatták.
            Cikkem címe ez volt: Népszavazás után, noha előtte írtam. De tudtam, hogy csak utána jelenik meg, és sejtettem az eredményt is: a választók vagy el se mennek, így érvénytelen lesz (ez történt), vagy egyértelműen nemmel szavaznak, vagy nagyon kicsi lesz az „igen” szavazatok aránya. Onnan tudtam, hogy a nemzeti kártya kijátszásával (ami szinte mindig beválik) ez esetben nem sokra megy a jobboldal, mert ha munkahelyeinket látjuk veszélyeztetve, rögtön nem vagyunk olyan nagy magyarok. Túl sokszor hallottam itt-ott (nem lakossági fórumon, válogatott hívek között, hanem a tömegben) azt a dumát, hogy „tele van a hócipőm a rohadt románokkal”. Ezek a „rohadt románok” nem mások, mint erdélyi székely és magyar testvéreink…
            Marxra, igaz, nem illik hivatkozni, de néha nem árt: még mindig a lét határozza meg a tudatot.
            Ha írásra adom a fejem, valamiről meg akarom győzni az olvasóimat. Szavazz nemmel! Szavazz igennel! Minthogy a kérdést rosszkor és rosszul tette föl a politika, semmiről nem akartam meggyőzni senkit, még arról sem, hogy bojkottálja ezt az egész nagy átverést. Viszont értelmét látom egy kis történelmi visszatekintésnek.
            Ez a történet nem Trianonnál kezdődött. Ott csak beütött a krach, és a magyar politikai tudat elindult a lehető legostobább, legtragikusabb lejtőn lefelé. Azt a kérdést senki nem tette föl, mi volt ebben a mi szerepünk. Voltak-e vétkeink, és ha igen, melyek azok?
            A háborút nem mi veszítettük el, hanem az a szövetség, amelyhez tartoztunk; egészen más kérdés, és azok bűneit súlyosbítja, akik belehajszolták a háborúba az országot, hogy a győzelemből mi, magyarok semmit sem profitáltunk volna. A harc a gyarmatok újraelosztásáért folyt, Magyarország sem lágy Ázsiából sem borzolt Afrikából nem kapott volna egy ásónyomnyit sem. Csakhogy a mi státusunk különleges volt a dualizmuson belül: mi és Ausztria alkottuk a monarchiát. A többi hűbéres, vazallus, koronagyarmat volt, vagyis nem ők voltak a vesztesek, hanem mi: Ausztria és Magyarország.
            Miért úszták meg az osztrákok? Nem úszták meg, ez is csak a hibát mindig másban kereső magyar nacionalizmus hazugsága volt. Ausztriában nem éltek kisebbségek, márpedig a rendezést a győztesek etnikai alapon vélték megoldani. Amiben volt is ráció. Mert ha a nemzetállami eszme anakronizmusnak számított is 1920-ban, még nagyon is hatékony volt. A nemzetállamiság nevében árulta el a második Szociáldemokrata Internacionálé a nemzetközi munkásosztályt, és csatlakozott a nemzeti burzsoázia rablóháborújához, egymás ellen fordítva, és véres húsdarálóba hajszolva Európa proletárjait – egyedül Jean Jaurès látott világosan, le is lőtte egy elmebeteg nacionalista. Ezért a győztesek úgy gondolták, ha a nemzetállamok határait etnikai alapon húzzák meg, sehol nem lesz etnikai feszültség. Sajnos a Duna mentén, Kelet-Közép-Európában az etnikumok területileg is keveredtek, lehetetlenség volt igazságos határokat megállapítani.
            Ausztriának elég büntetés volt, hogy a Birodalom széthullott, hogy a Habsburg ház megszűnt uralkodóház lenni, hiszen Horthy a törvényes, megkoronázott magyar királyt is elkergette.
            Deák Ferenc, a Haza Bölcse, a nagy mellény-újragomboló mindenekelőtt arra ügyelt, nehogy a nemzetiségeink is megpróbáljanak nemzetté válni, ahogy mi. Ami a magyaroknak járt, az nekik nem járt, és azért kellett elszabotálni a plurális demokráciát is, az általános és titkos választójogot, hogy a nemzetiségek parlamenti úton – hisz ők lettek volna többségben – ki ne mondhassák az elszakadásukat. Miért tételezték föl akkori uraink, hogy az „oláh” meg a „tót” meg a „rác” hozzánk képest csökkent értékű nép? „Herrenvolknak“ képzeltük magunkat évtizedekkel Hitler előtt – ezt  délibábos képzelgést úgy neveztük: magyar szupremácia – ; érveink is voltak: mi államalkotó nemzet vagyunk, ők nem. Csakhogy a nemzet és a nemzetállam eszméjét a tizenkilencedik században találta föl a romantika, és attól kezdve államalkotó nemzetté lett minden etnikum (amelyet nem nyomott el éppen egy másik nemzet).
            Ugye, hogy utáljuk Amerikát, a világ csendőrét? A dicső magyar nemzet a Kárpát Medence csendőre lett osztrák szolgálatban. A Habsburg Láger kápója. Ez a Szabadságharc szelleméhez végképp méltatlan, szégyenletes szerep volt az ára a kiegyezés utáni nagy föllendülésnek, a boldog békeidőknek, a hatalmas polgári liberális gyarapodásnak, a magyar gazdasági csodának. Hogy gyorsforralón készülhetett el bécsi és párizsi mintára Közép-Európa új fővárosa és kulturális centruma: Budapest.
            De erre nem gondoltak eleink Trianon után. Csak jajgattak és sértődötten újjal mutogattak mindenkire; mindenki bűnös volt, csak mi voltunk ártatlan áldozatok. Mi nem hibáztunk.
            Kossuth bezzeg hibázott a szabadságharc idején, igaz, ő később már belátta. Torinóból mást sem üzent a kiegyezés zsíros lakomáján böfögő nemzetnek, hogy figyeljen az etnikumokra, ne higgye, hogy szabadság csak a magyar nemzetnek jár, a többi nemzetnek nem, ne kövesse el újra azt a hibát, amit ő, Bem figyelmeztetése ellenére, elkövetett: ne vonjuk magunkra a szomszéd népek és etnikumok haragját, mi gondolkodjunk inkább egy Duna völgyi konföderációban. Kossuth gyakorlatilag megjósolta Trianont.
            Jellemző az is, ahogy az etnikai problémákat gőggel és elnyomással megoldani akaró magyar nemzet a zsidókkal viselkedett. Bár a szabadság első fuvallatára 1848-ban föllángolt az antiszemitizmus, mégis, amikor a kozák pogromhősök betörtek az országba, vagyis a zsidók után jöttek még ide is, nem volt kétséges többé, hogy a zsidóság helye a szabadságharcát vívó magyar nemzet mellett van. Azonnal jelentkeztek is a honvédseregbe, felcserek lettek és kirurgusok, a szegényebbje (az én ükapám is) honvéd.
            A kiegyezés után a magyar etnikum kisebbségben volt a hazában, életkérdés volt a magyarok létszámának növelése, az asszimiláció. De a szlovákoknak, románoknak, szerbeknek, horvátoknak sváboknak eszükben sem volt asszimilálódni, viszont tömegesen asszimilálódtak a monarchia törvényeinek köszönhetően frissen emancipálódott zsidók. A magyarok ősi sorsközösséget, közös szenvedés történetet véltek fölfedezni a két nép között, és szeretettel a kebelükre ölelték a magyarrá válni akaró, nevüket magyarosító, kisebb részben ki is keresztelkedő zsidókat. (Ha mégsem, akkor Mózes hitű magyarokat.) A zsidók pedig megszerették a szalonnát, a véreshurkát és a tejfölös sertéspaprikást, megpróbálták elfelejteni a kóser konyhát, és nagy tetteket hajtottak végre nemcsak a polgárosodásban, a gazdasági életben, a tudományban, de az első világháborúban a csatamezőn is.
            Ám jött a vereség, és jött Trianon. Bűnbak kellett. Egyrészt a hős magyar katona legyőzhetetlen, tehát a zsidók árulása okozta a vereséget. Az őszirózsás forradalom is, a kommün is a zsidók bűne; Jászi Oszkártól Kun Béláig. Károlyi nem írta alá Trianont. A Tanácsköztársaság (a zsidó Stromfeld Aurél vezérletével) fegyveres harcot vívott a gyalázatos burzsoá békediktátum ellen. Csak a fehérterror árnyékában belopakodó ellenforradalmár horthysta tisztek fogadták el a trianoni határokat, mert (ahogy a jobboldal ma is) ők is szövetkeztek volna a Sátánnal is a hatalomért és a koncért. Először alázatosan fejet hajtottak az antant előtt, elfogadták a kezükből az ország kormányrúdját, aztán sértődötten hőzöngeni kezdtek, hogy milyen égbekiáltó bűnt követett el a világ a MAGYARSÁG ellen.
            Mivel csonka Magyarországon alig voltak etnikai kisebbségek, nem volt már szükség az asszimilálódott zsidókra, tehát a nemzet azonnal kilökte őket magából. Rájöttek, hogy korlátozni kell a zsidók részvételét a szellemi életben, az értelmiségi foglalkozások körében, gyorsan véget kell vetni annak, hogy az okos (mert tanulással foglalkozó) zsidókölykök konkurenciát jelentsenek a műveletlen (mert kártyázó, nőző és párbajozó) dzsentri kölyköknek az egyetemeken, és bevezették Európa első politikai zsidótörvényét, a numerus clausust.
            És folytatták, amit elkezdtek. A reváns, a határrevízió, az irredenta sovén nacionalizmus irányította minden lépésüket. Az ország gazdasága lerohadt; tönkrement az ipar, mert nem fejezték be a polgári átalakulást, a mezőgazdaság, mert elszabotálták (a beígért) földosztást, a közszolgálatot ellátó dzsentri réteg gyalázatosan korrumpálódott, a hárommillió koldus országa lettünk, de nem mi tehettünk róla. Minden bajunknak Trianon volt az oka és a zsidók.
            Németh Lászlót senki nem vádolhatja baloldalisággal – de Trianon után azonnal ki bírta mondani, hogy nem a körülöttünk élő kis népek a mi ellenségeink, hanem a nagyhatalmak, melyek az oszd meg és uralkodj elve alapján mindig egymás ellen uszítottak bennünket: magyarokat, románokat, szerbeket, horvátokat, cseheket és szlovákokat. Pedig ha a nyelvünk nem is, sorsunk, életformánk, szokásrendszerünk, civilizációnk közös volt, még a dalaink is, ezt nemcsak Bartók, de Vujisics Tihamér is igazolhatná, ha élne. Hogy a Duna menti és a közép-kelet-európai kis népek egymás történelmi tejtestvérei, és Ady beszél igazat: „Dunának Oltnak egy a hangja”. Hogy siránkozás és középhatalmi álmok helyett el kell fogadnunk történelmi helyzetünket: kis nép vagyunk. Csonka Magyarországból kell paradicsomot varázsolnunk; és meghirdette a Minőség Forradalmát.
            A trianoni békeszerződés jelentős és a győztesek részéről még tisztességesnek is mondható jogokat biztosított az elszakított és kisebbségbe került magyar etnikumnak, amit a román többség igyekezett elszabotálni. (Hát világos – politikában ez a „normális”.) Ha a trianoni szerződés által elszakított magyar etnikumról esik szó, legtöbbet az erdélyi, a román fennhatóság alá került magyar etnikumról beszélünk: ők vannak a legtöbben. Az anyaország azonban soha semmit nem tett, hogy kikényszerítse ezeket a már megadott jogokat; a hazai uszítás és gyűlölethadjárat a magyar-román diplomáciai kapcsolatokat úgy elmérgesítette, hogy a románokkal nem lehetett szót érteni.
            Az erdélyi magyarság, amelynek megvoltak a fejedelemség idejéből a történelmi tapasztalatai, hogyan bír egy kicsi ország egyensúlyozni a Fényes Porta és a Habsburg hatalom erői között, mindig józanul kezelte a nagyromán nacionalista nyomást, miközben elért eredményeit az anyaországból jövő uszítás sorra szétzilálta. A két háború között éppúgy, mint a háború után.
            A szovjethatalom persze nem tűrte, hogy európai csatlósai nyíltan hajba kapjanak, de a román és a magyar nép közötti gyűlölködés csökkentése sem állt érdekében. A szovjet politika a túlzott barátságot ellene irányuló ellenséges szervezkedésnek fogta volna föl. Mi működött megint? A divide et impera, az oszd meg és uralkodj stratégiája. (Fájdalmas, hogy a rendszerváltással nyert szabadságot nem arra használtuk, hogy azonnal kezet nyújtsunk egymásnak, hanem arra, hogy tovább mélyítsük a szakadékot – mint más népek is a térségben.)
            A románok kárörömmel vállalták, hogy Snagov-ban rendezzék be az ötvenhatos forradalom vezetőinek koncentrációs táborát. Senki nem figyelt föl arra, hogy Európában ezalatt a németek és a franciák ráébredtek, hogy sok évszázados hagyományos gyűlölködésük fölszámolásával közösen megteremthetik Európa egységét. Aki járt valaha Franciaországban, tapasztalhatta, hogy puszipajtásság éppen nincs a két nép között, de józan politikai béke és együttműködés igenis van. (A gazdasági együttműködésről, mint evidenciáról már nem is szólva.)
            Utcai szinten pedig nagyobb az utálat Franciaországban, mint Erdélyben. Néhány szót tudok németül, de Párizsban nem lehet németül megszólalni, az ember sosem kap választ. A német még ma is „boch” – vagyis disznó. Ezzel szemben nemrég hallottam, hogy egy magyar népzene-gyűjtőt Székelyföldön a házigazdája lovas kocsival vitt át a harmadik faluba valami közismert nótafához. Szembejött az úton egy ember, aki magyarul köszöntötte a gazdát. A gazda románul köszönt vissza. A pesti népzenész nem értette, hogy is van ez? Ő román, mondta a gazda, és megtisztelt engem azzal, hogy az anyanyelvemen, magyarul köszönt. Én pedig megtiszteltem őt azzal, hogy az ő anyanyelvén, románul köszöntem vissza neki. Hát így működik a világ, amíg bele nem rondít a politika.
            A kettős állampolgárság abszurd ötletével a magyar nacionalizmus abban a pillanatban állt elő, amikor az RMDSZ már kormánytényezővé vált; s az európai csatlakozás küszöbén olyan erőt tudott akkumulálni, melyet egy eurokonformnak látszani akaró állam nem hagyhat figyelmen kívül. De a jobboldali álpróféták úgy szorították sarokba Markóékat, hogy kénytelenek maguk alatt vágni a fát: követelni (a választóik kedvéért) a kettős állampolgárságot, ezzel rombolni diplomáciai eredményeiket, holott a két év múlva esedékes uniós tagság lehetőséget ad majd erdélyi magyar régióra, sőt akár autonómiára is. Ez példaértékű. Mert ha nem volt a magyar-román kapcsolatban temetői csönd a szovjet diktatúra jóvoltából, ez a szindróma ismétlődött folyamatosan Trianon óta. Gyönyörű lecke, hogy a népszavazási komédia ellenére az RMDSZ koalíciós partnerként négy minisztériumot kapott a román kormányban: a miniszterelnök helyettesi posztot is, amire nem volt példa még Trianon óta. Arra sem, hogy az új román kormány első külföldi útja Magyarországra vezessen.
            Ha román barátaink (ellenfeleink, ellenségeink, testvéreink – én semmit nem akarok szuggerálni, minden olvasó döntse el maga) tagjai lesznek az EU-nak, tartok tőle, hogy mi fölköthetjük az alsóneműt: komoly riválisaink lehetnek. Sértetten szoktuk emlegetni (szokásunk szerint másra mutogatva), hogy a „bunkó” nyugatiak nem bírnak különbséget tenni Budapest és Bukarest között. Tettünk valamit azért, hogy nyugaton megismerjenek? Mert a románok tettek, és nem keveset. Híresek vagyunk arról hogy a gyönyörű és dallamos magyar nyelven kívül (ebben nincs semmi irónia; mint író szenvedélyesen szeretem az anyanyelvemet!) más nyelveken csak makogunk. A román intelligencia kiválóan beszél, olvas (sőt ír!) franciául. A román államnak a legnagyobb nyomorban is volt pénze román diákok tömeges francia ösztöndíjára. A legnehezebb időkben is ellátta (román pénzből) a jelentősebb a nyugati könyvtárakat a román történelemről, (a dáko-román elméletről), életformáról, kultúráról, folklórról szóló tudományos művekkel, és – igenis – propaganda kiadványokkal. A román szellem egy Ionescut, egy Panait Istratit adott a francia irodalomnak. Hát mi mit adtunk, magyarok? Nálunk nemzeti karakterjegy, hogy amiképp Goebbels a kultúra szó hallatán a pisztolytáskája felé kapott, a magyar politikusnak a kultúra szóra zsebbe nőjjön a két keze. Kultúrára, közoktatásra pénzt pazarolni?! Ez olyan idegen a magyar embertől, mint termeszhangyát ebédelni, vagy rénszarvason lovagolni…
            A baloldalnak van (vagyis lenne) nemzetstratégiája! Dózsa György óta. Nem Rákosi és nem Kádár útódai vagyunk, hanem a Hunyadiak, a Zrínyiek, Bocskai, Rákóczi, Kossuth, Károlyi, Jászi, Ady, Kéthly Anna, József Attila, Radnóti Miklós, Bajcsi Zsilinszky Endre utódai.
            A mi örökségünk a földosztás, a Fényes szelek szellemisége, a NÉKOSZ a Népi kollégiumok Szövetsége, a népdalok, a negyvenöt utáni alulról szerveződő magyar demokrácia, amíg Rákosi le nem fejezte, akihez nekünk semmi közünk, mert egy merev zsarnokságot, egy retrográd státusquót, egy külföldi megszállást diktatórikus eszközökkel csak jobboldali politika védelmezhet. Ami pedig a nemzeti identitást illeti, azzal együtt, hogy a hazafiság Rákosinál a nagy szovjet testvér szeretetével kezdődött, taktikából, olyan populista nacionalista volt, hogy Viktor úrfi alázatosan mehetne hozzá tanácsért.
            És a baloldal öröksége Illyés Gyula, Bibó István, Nagy Imre, Angyal Pista, Maléter Pál, Gimes Miklós, Donáth Ferenc, az új gazdasági mechanizmust és a háztájit kiharcoló Nyers Rezső és Fehér Lajos. A mi nemzetstratégiánk, hogy nálunk már húsz évvel a rendszerváltás előtt megjelentek a piacgazdaság csírái! A mi nemzetstratégiánk a magyar líra, a magyar folklór (és Bartók és Kodály és Szakcsi Lakatos Béla) s hazánk természeti értékeinek védelme, és Európa, hogy az Unió keretében váljanak virtuálissá azok a trianoni határok, amelyek a magyar etnikum szétszakított csoportjait elválasztják egymástól.
            Míg egész Európa ünnepelte a nácizmus fölött aratott győzelmet (föllélegeztek még a németek is, mert megszűnt a lidércnyomás, és a további pusztítás és nem aratott többet a halál), mi sértetten duzzogtunk, hogy megszálltak a ruszkik.
            És megint nem akadt aki szembenézett volna a történelmi igazsággal, végiggondolta volna és ki is merte volna mondani, hogy mit vétettünk mi. Hogy ágyútölteléknek odadobtunk irredenta és középhatalmi álmainkért a kárpát-medencei hatalmi hegemóniáért kétszázezer magyar fiút ágyútölteléknek a Don kanyarban, és hatszázezer zsidó magyar állampolgárt és hazafit (!), akik még a gázkamra kapujában sem hitték el, hogy a magyar haza elárulhatta őket a nácik paranoiás népirtó tébolyának. Ja, és Budapestet. És a hídjainkat. És a gyárainkat, amelyeket leszereltek és elhurcoltak a németek. És a romba döntött fél országot. De mi ártatlanok és tehetetlenek voltunk, a bűnt a németek követték el és a nyilasok…
            A múlttal nincs mit csinálni. Nem lehet letagadni, nem lehet meghamisítani, tudniillik nem megyünk vele semmire: a múltunk mi magunk vagyunk. (Minden dolog a saját történetével azonos, állította egy bizonyos filozófus ismeretelméleti vonatkozásban – a nevét ne firtassuk…) A múltat be kell vallani, ahogy József Attila tanácsolta. És utána lehet dolgozni a jövőért.
            Aki komolyan gondolja a jövőt, a nemzetpolitikai stratégiát, annak tudnia kell, hogy amiképp az orvostudományban sincs hatékony gyógyítási stratégia egzakt anamnézisen alapuló diagnosztika nélkül, a politikában sincs jövőképp a múlt és a jelen legszigorúbb elemzése nélkül. Erre nem én vagyok hivatott, mint író és publicista, nekem csak az lehet a dolgom, hogy fölhívjam az érintettek figyelmét erre az evidenciára.

Kertész Ákos

Az írást a szerző beleegyezésével tettük közzé. Eredetileg itt jelent meg:
http://www.talaljuk-ki.hu/index.php/article/articleview/78/1/9/

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.