Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


MIT TUDUNK MAGUNKRÓL?

2009.08.26

Az interneten szörfözgetve valami osztrák lap (a Die Zeit, talán?) cikkére bukkantam, mely Lengyel Lászlót idézve arról ír, hogy manapság számos magyar ifjú úgy tudja: Trianon, az valami pár éve rajtunk esett gyalázat, amiért Gyurcsány, a nemrég leváltott komcsi miniszterelnök-párttitkár a felelős.
            Az összkép ennél sokkal sötétebb, mert nem csak a fiatalok azok, akik számára a múlt tévhitek, rózsaszínű legendák, vágyálmok, festett ördögök és szivárványos délibábok tárháza. Az egész magyar történelemszemléletnek és történelmi tudatnak szinte nincs is érintkezési pontja a valósággal.
            A magyar hős és legyőzhetetlen katona, hiszik, miközben Mátyás király óta, hatszáz éve minden háborúnkat elveszítettük.
            Első királyunk, István, a Szent. De azt kevesen tudják, nem jámborságáért avatták szentté, hanem mert egy barbár s Európára nézve veszélyes országot megzabolázott, és tűzzel-vassal kereszténnyé tett. A mai baloldal nyugatorientációjú, felzárkózó politikáját ő alapozta meg. Nem szelíd misszionáriusi térítéssel, hanem fegyverrel és vasszigorral, magyar testvéreit, a pogány ellenállókat kardélre hányva.
            Nagy politikus volt, és nagy újító. Tudta, hogy Európa keleti peremén csak egy kereszténnyé és feudálissá lett ország bír megkapaszkodni, de hogy hívő lett volna, annak kevés bizonyítéka maradt. Viszont tudta mit kell tennie hatalma megszilárdítása és az ország fennmaradása érdekében.
            A koronája felét Rómától kapta, de a másik nagyhatalom, Bizánc felé is nyitott, koronája másik felét Bizánctól kérte. Ezt a bölcs diplomáciával összeeszkábált koronát nevezik ma Szent Koronának. Ugyan mitől szent? A mai rasszisták megdöbbennének, ha tudnák, hogy István országában mindenféle etnikumnak helye volt, a honfoglaló magyar, kabar, tatár (más, nehezen azonosítható) törzsektől a szlávokig, a vlachokig, a maradék avarokig, taljánokig, polákokig, bajorokig, mindenki, aki idevetődött, aki behódolt és alattvaló lett.
            Első István nagy államférfi volt, de nem úgy, ahogy a mai tudatban él. A haladás, a fejlettebb nyugathoz való fölzárkózás első nagy harcosa magyar ugaron.
            Ki tudja hol kezdődött a magyarság tragédiája? Nem Mohácsnál. Tizenkét évvel előtte, 1514-ben. Dózsa György keresztes hadserege, melyet az országot fenyegető iszlám veszedelem ellen toboroztak, a nyugat közönye és az ősi magyar trehányság következtében az országban vesztegelt. És persze, hogy a magyar földesurak az otthonmaradt családtagokon és jobbágy-társakon akarták leverni, hogy jobbágyiga helyett fegyvert fogtak a parasztjaik, mert a római pápán nem verhették le. S akkor a harci föladat nélkül lebzselő, és megtört harci szellemű jobbágyok, a testvéreiket sanyargató magyar földesurak ellen vonultak.
A megtorlás borzalmas volt. Ami szadizmus a győzedelmes hatalomnak csak eszébe juthatott. Dózsát tüzes vastrónon elégették, húsát megetették a katonáival. Ez iszonyatos volt, az viszont már tragikus, hogy Werbőczy az új törvénnyel, a Tripartitummal, négyszáz évre kettévágta az országot, jogfosztott jobbágyokra és minden jogot bitorló nemesekre.
            És erre a megroggyant országra, melynek az ozmán agresszió ellen toborzott keresztes hadait maga a nemesi elit pusztította el a nemzeti húsdarálóban, melynek jobbágyait (néptömegeit) már nem lehetett újra hadba szólítani, erre tört rá tizenkét évvel később jó taktikai érzékkel a török. És a Mohácsnál öngyilkos bátorsággal kiálló királyi sereg pusztulását, sunyin dekkolta ki jó magyar módra, Szolnoknál Zápolya, legalább ugyanakkora seregével, hogy lenyúlhassa a királyi koronát.
            Zápolya, akinek történelmi árulását, Mohácsot, „nemzeti nagylétünk nagy temetőjét”, a mai napig nyögi az ország, igazi magyar ember volt ám! Nem osztrák, nem cseh, nem román, nem zsidó. Eljárása, morálja is nemzeti karakterünké vált: kihúzódni, megúszni, pusztuljanak a lúzerek, a vérüket áldozó bátrak.
            Zrínyi Miklósra, aki a Német maszlag török áfium című dolgozatában szinte könyörgött a nemzetnek (a nemes uraknak, mert a jobbágy nem is létezett), hogy fogjunk össze, verjük ki az országból a meggyengült törököt, ne várjuk meg, míg más megteszi helyettünk, mert ha a német veri ki őket, akkor a nyakunkon is marad, a kutya nem hallgatott. S végül így történt? Így. De mi magyarok mindig áldozatok vagyunk, mi mindig ártatlanok vagyunk, mindig mások a bűnösök.
            Rákóczi rosszkor, rossz helyen lázadt, a hajdú a kuruc, a szegénylegény, akinek „olcsó a vére, két-három krajcár egy napra bére”, az állt be a seregébe, a nagyurak többsége, a labancok, a Habsburg császár pártfogását jobb üzletnek tartották.
            Kossuth is rosszul ítélte meg a történelmi pillanatot, a trónfosztott császári ház joggal fordult segítségért az orosz cárhoz, és a cáriakkal szemben esélytelenek voltunk, de Széchenyi bölcs kompromisszum készségét a Habsburgok föl sem fogták. A kiegyezéssel pedig Magyarország a Monarchia részévé vált, így az alkotmányos dualizmus folytán nemcsak Ausztria, de Magyarország is az első világháború „teljes jogú” vesztese lett. Nagy ára volt a kiegyezés utáni boldog és gyarapodó békeidőknek!
            Vagyis Trianon magvait végül is Deák Ferenc, a „haza bölcse” vetette el a kiegyezéskor. Nem gondolta, hogy süllyedő hajóhoz köti az ország hajóját. Mert Trianonban nem is Magyarországot osztották föl, hanem a Habsburg Birodalmat etnikumok szerint. Hogy erre mi fizetünk rá legjobban, ahol a népesség kétharmada független államiságáért (magyarul talán: szabadságáért) küzdő etnikai kisebbség volt, abban sáros volt Kossuth kisebbségi politikája éppúgy, mint a kiegyezést követő valamennyi magyar kormányé. Kossuth akkor már belátva a saját hibáit, hiába könyörgött Torinóból, hogy ne vállaljuk a Habsburgok csendőrének szerepét a Kárpát medencében, a magyar nemzeti gőg fütyült Kossuth apánkra.
Trianon után csak a siránkozásra, a másra mutogatásra, retrográd múltba nézésre, a haladástól való teljes elzárkózásra volt képes a nemzet, amivel nem lettünk népszerűek Európában. Aztán Horthy, hiába volt egykor tengerész, megint nem ismerte föl a süllyedő hajót, és megint a másik revizionista hatalom, a náci Németország csathajójához kapcsolta a mi kis gőzösünket, el is süllyedtünk velük együtt, kiérdemelve még a „Hitler utolsó csatlósa” megtisztelő címet is.
            Ettől sem lettünk népszerűbbek Európában. Negyvenötben nem fogtuk föl, hogy megszabadultunk a gyilkos háború lidércnyomásától, s fölszabadultunk a német megszállás alól. Csak egyet értettünk: „megszálltak a ruszkik!” És soha sem voltunk képesek szembenézni önmagunkkal, a múltunkkal, szembenézni saját hibáinkkal – a legcsekélyebb önismeretre sem voltunk képesek. Radnóti így írt:

„Hisz bűnösek vagyunk mi, akár a többi nép,
S tudjuk, miben vétkeztünk, mikor hol és miképp,”

Nem tudjuk. És a mai napig nem is akarjuk tudni. Még nem értem a végére, de jobb is. Egyszer, nyugodtabb időben talán majd folytatom.

Kertész Ákos

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.