Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


OKTÓBER VOLT…

2009.11.03

Október volt…

„Október van megint, és nincs ünnep a Földön” – idézem Csókás Máté szavait egyik legfrissebb írásából. Ezek a profetikus szavak vezetnek most írásra.

Eljött hát október 23-a, és Szegedet járom. Csend van. A múzeumban néhány értelmiségijelölt bóklászik, többségük párban. Az utcákon még ennél is nagyobb csend. Nincsenek rendezvények, megemlékezések, pláne nem ünnep. Talán zajongásra és tömegek felvonulására vágyok? Nem feltétlenül. Legalábbis nem arra a fajta tömeges megmozdulásokra, amelyekre az utóbbi években voltunk képesek. Azt hiszem, nem is pusztán csend van. Az utcák egészen kihaltak. Pedig remek idő van! Ma van a legkellemesebb, legmelegebb idő egész héten! Kabátot is épp csak megszokásból, óvatosságból vettem magamra. Szél se fúj, eső sem esik. Szabad nap ez a legtöbbünknek: és mégis. A buszok is kényelmes lassúsággal közlekednek, nincs rajtuk tömeg. Szinte már karácsonyi hangulatom támad. Támadna, ha. Ha nem érezném meg, ami a levegőben leng. Félelmet szimatolok. Az emberek mintha félnének. Ez a csend, ez a kihaltság: bennem is félelmet kelt. Érzetem szerint haladunk valami felé, és egyre siető léptekkel. Vagy egy barbár szélsőség eluralgása felé, vagy az anarchia felé. A különbség azon áll, passzívan vagy aktívan használjuk fel erőinket. Ahogyan Máté mondta: nincs ünnep a Földön. Értsd: nincs ünneplés. Nem látunk okot az ünnepre. Mintha csak egy nyugalmas, semmitmondó szombat délután volna – pedig nincs az. Szíven üt az utca hangulata. Nem is annyira ’56 miatt. Ünnep van Magyarországon. Ma 20 éves a demokráciánk. És mi így ünneplünk: félelemben…

A média fáradhatatlan munkásai közben megmondják nekünk, mik a hírek. Ők mondják meg, mi az, ami van. Ők jelentik a mi megkérdőjelezhetetlen forrásainkat.
            Egy kistérségi lap, bizonyos Kis-Kunság, az aradiakról megemlékező számában egy interjút közöl. Amelynek alanya „átpolitizált médiaviszonyok”-ról beszél. Egy olyan állampolgár, aki – mint büszkélkedik a lap vele – tisztségeket töltött be Kiskunfélegyházán a városi televíziónál, rádiónál, helyi lapoknak, csak hogy ne is soroljam tovább. Mit tetszik érteni átpolitizáltságon? Csak nem azt, hogy a (helyi) média legjava olyan kezekben, olyan tulajdonban van, ami a legkevésbé sem nevezhető pártoskodástól mentesnek? Kérem: ez a felismerés olyan, mint kanálban a mélyedés! Megkockáztatom, országos szinten sem egyszerű olyan hírközlő eszközt találni, amely megfelelne ennek a kritériumnak. No de ez baj? Csak akkor – felelek kérdésemre –, ha a pártoskodás elfogultságokat szül. Miről is beszél, uram? Pontosan maga? De azért az interjúban kibújik a szög a zsákból. Azt sérelmezi, hogy egy – feltehetően az övével ellenkező – politikai oldal reprezentáltsága a médiában túlsúlyos. Ismétlem: ezt az interjúalany mondja. Nos, ebben nem értek vele együtt. Az eddig sajnálatosan kétoldalú média egyre inkább az egyik irányba tolódik. Egysíkúan gondolkodunk – vagyis geometrikusan: mintha meg sem fordulna a fejünkben, hogy lehetséges volna egy harmadik oldal. Meglátásom szerint egyre inkább egyoldalúvá válik a média az utóbbi pár évben. És interjúalany azt szeretné, ha még inkább azzá válna. Egy nép, egy ország, egy akarat, egy vélemény. Éljen a győzelem!
            Idéznék tovább. A Megyeháza (mint „a Bács-Kiskun Megyei Önkormányzat időszakos kiadványa”) – szóval egy politikai lap, és nyilván etekintetben sokszínű lap – a címoldalon közli cikkecskéjét „Valódi kormányzás kell” címmel. Értik az üzenetet? Ez pontosan az a szempont, amely az országot azonosítja a kormányzattal. Akkor működik jól egy ország, ha jó a kormányzata – mondja. És előáll valamivel, amit a „nép”-nek, vagy még szívesebben a „nemzet”-nek nevez. És egy absztrakcióval: a „nemzet érdekére” hivatkozik ez a szemlélet. (A peloponnészoszi háború idejéből való a történet – Thuküdidész jegyezte fel –, hogy egy alkalommal valaki, talán éppen egy arisztokrata kijelentette, mi a nép érdeke. „A nép érdeke az, hogy […].” Ez a kijelentés akkor népmozgalmat indított el. A görögöknek volt annyi sütnivalójuk, hogy tudták, demokráciában nem lehet ilyet mondani. Ki is tört a polgárháború, annak rendje szerint.) És hogy teljes legyen a kör, a népet, avagy nemzetet szembeállítják a kormányzattal. A kormányzat az valami teljesen különböző a néptől, azt csak a nép nyakára ültették. Semmi közük egymáshoz. „Odafent” van a kormányzat, „lent” pedig a nép, az alattvalók. Óvodás képzet volna? Igen, én pontosan így gondoltam el az államhatalom szerkezetét óvodáskoromban. Avagy… ez a szerkezet még valamire ráillik: jelesül a királyságra. Egy nép és egy király. (No de egy igazi királyságban legalább nem operálnak az etnikai egységesség fogalmával. A nép az valami vegyes kulimász, ami attól lesz egység, hogy tagjai mind alatta vannak a királynak. Mármint jogi értelemben.)
            És lőn: a Kis-Kunság valamelyik számában beszélgetésre, könnyed csevejre invitálnak minket – a rendezvény szervezője maga a nevezett lap – október 27-én délután 18:00-ra. Téma nincs megjelölve, csak egy mottó: „nekünk királyság kell!”. Az est előadója [sic!] egy történész.
            Visszatérnék a Megyeházához. (Akaratlanul is a „Röpülj páva, röpülj” sorai jutnak eszembe. Hova röpüljön? Merre? A vármegyeházára – ti. a vármegyék közigazgatási intézményének épületére. Azok a vármegyék, amelyek elméletben a 14/1945-ös miniszterelnöki rendelettel szűntek meg.) Újabb cím az első oldalról: „1956 öröksége mindenkié”. Milyen szép gondolat! nem kirekeszteni senkit egy történelmi örökség részesedéséből. Mondhatni testvéries gondolat. Annak hangzik, vagy nem?
            Névtelen szerzőnk így kezdi írását: „Ünnepel az ország és a világban szétszóródott magyarok.” Vajon mit ért a metonímia („az ország”) alatt? És mi szükség a „szétszóródott” jelzőre? Ünnepelünk – láthattuk, hogyan zajlott ez például Szegeden (feltéve hogy hisznek tájékoztatásomnak). De hallgassuk meg, hogyan folytatja: „Nemzeti ünnepet nem lehet hatóságilag elrendelni. Nemzeti ünnep csak az lehet, amelyet a nemzet szívébe fogad, amely része a nemzet emlékezetének.” – erre csak bólogatni tudok. Amit az ünnep számomra jelent, ahogyan megélem azt a napot – én ezt tartom fontosnak. Hogy mit „kellene” éreznem, mire „kellene” gondolnom, mit „kellene” tennem – külső indíttatásra – azt sejtem; de igyekszek nem alávetni magam. Ünnepi, örömteli hangulatot éreztem egy pillanatig 23-án. 20 év az 20 év. És én sem vagyok sokkal idősebb nála. A hangulatom egészen addig tartott, amíg meg nem láttam az „ünneplőket”. De vissza a cikkhez. A szerző a következő absztrakcióval él: „1956. októbere visszaadta a magyar nép méltóságát.” – apropó: itt már nem a nemzetet emlegeti végre… Egy nép méltósága: mit is jelent ez? Amikor a compiègne-i erdőben egy régi vasúti kocsiban a franciákkal aláírattak egy békeszerződést, majd egy keresztes zászlóval letakarták a verduni emlékművet (egy hosszú karddal ledöfött fekvő sasfigurát), akkor azt mondták: a német nép visszanyerte méltóságát (mármint a franciáktól). Egy nép méltósága. Jelent valamit ez? Van megfelelése ennek az absztrakciónak? És ugyan el lehet-e venni és vissza lehet-e szerezni az ilyesmit? Tartok tőle (leglábbis a sejtésem az), hogy ez egy puszta szó. Habár felettébb szépen csengő szó. A szerző még a szabadságot eszményíti. Ezt is, a méltósághoz hasonlóan, olyasminek tartom, amit az egyén vonatkozásában lehet használni. A közösség esetében bajosabb használni, és egészen mást jelent, mint úgy. Bár ez talán csak mellékes vélekedés. Konklúzió: „1956. tanulsága, és egyben a magyar forradalmi hagyomány üzenete: nem a népnek kell fölmondania a leckét a hatalom szigorú tekintete előtt, hanem a hatalomnak kell elszámolnia a nép előtt. Így lehet 1956. eszméje ma is érvényes.” Így és csakis így! Derék szerzőnk, aki nem vitatja el, hogy ’56 örökségéből én is (és te is, és ő is) részesedhetek, megmondja nekem, miből is részesedhetek. „Itt van: tessék, ezt kapod.” – sugallja gyermeki finomsággal. Csókolom, nem aktuálpolitikáról tetszik beszélni? Nem éppen pártpolitizálni tetszik éppen? „Forradalmi hagyomány”-ról beszél – ami alighanem, a franciákat leszámítva egyetlen más népnél sincs meg: mi végre? Mozgatni akar minket. Nem ’56 üzen itt nekünk, hanem csak a média egy szorgos munkása. És ismét visszaköszön a régi mese: a nép az valami különböző, mint a Hatalom. A népnek köze sincs a Hatalomhoz. Nem is a nép tartja fenn a kormányzatot. Az csak van odafent, önerejéből függeszkedve. Úgy sejtem, leckefelmondás történik itt. A cikk írója mondja fel a leckét valamelyik Párt szigorú tekintetétől kísérve. (És közben önálló embernek képzeli magát! Értik a helyzet ironikus voltát?…)
            Arról már nem is szólok, mi áll a Megyeháza belsőbb oldalain: „Ezer sebből vérzik a költségvetés” – amire talán még ezer szempár sem tudott vetülni; illetve: „A megyék tartják életben Magyarországot ezer év óta”.
            És a Kis-Kunság 47.000 példányban jelenik meg! Majd’ minden hónapban! El tudják képzelni? El tudják képzelni, mi van emögött? A színpadon bábjátékot adnak.

Kérem az olvasót, ne haragudjon indulatosságomért. Indulatos vagyok, már hogyne – ezek után ne lennék az?… Egy sztoikus háborog.
            A józan ész talán nem is kérdi, hova szándékozok kilyukadni: tudja, miről van szó, és számára elcsépeltnek tetsző dolgokról okoskodom itt. Nem is miattatok, nem is nektek mondom ki, hanem csak annak, aki nem értené. A politizálás nem jelent szükségképpen pártpolitizálást. (Új bálvány-isteneink vannak, amiket pártoknak nevezünk, és behúzódunk mögéjük – tiszteletem a kivételeknek.) A formális demokrácia (amit az alkotmányok rögzítenek) nem jelent demokratiks működésű államot. (Igen: cikis volna megkérdeznem, mi Magyarország pillanatnyi államformája…) Vannak sokan, akik elkeseredésükben új megváltókat és vezéreket keresnek. Hinni akarnak egy eszmény megvalósulásában. (Többnyire olyan eszményben, amely megvalósíthatatlan: lásd nemzetállam, etc.) És várják a csodát. Kell-e még mondani? ’98 májusában is csodát vártak. A vezér akkor nem bizonyult megváltónak. „Sebaj! Majd biztos jövőre! Fussunk neki még egyszer!” Engem csak az keserít el, hogy sokan vannak e vezérvárók közt fiatalok, korombeliek és még ifjabbak. Mert ez a mentalitás annyira nem európai. Annyira nem görögös. Ázsia felől fúj a szél. Ázsia lovasai jőnek. Például az oroszok mentalitása olyan, hogy keresik az „erős embert”, egy „atyuskát”, aki majd vezeti és megváltja őket. „Kicsi vagyok, gyenge vagyok: szóljatok a nagy testvérnek, hozza el a sült galambot nékem.”
            Azt javaslom, szárnyaljuk túl magunkat. Ha ’56 a legnagyobb tette a magyar népnek a XX. században, szárnyaljuk azt is túl a XXI. század elején. Vigyünk véghez, vigyünk végig (igen, mi tegyük meg, egyenkint!) egy igazi forradalmat. Nem népfölkelésre gondolok – annál szelídebb a természetem –, hanem olyasmire, ami kétségtelenül egy forradalom volna. Azt javaslom, vigyük végig, teljesítsük be a rendszerváltást. Revideáljuk a fejünkben lévő képet az egykori és a fennálló rendszerről. Haladjuk meg a múltat. A rendszerváltás demokráciát ígért…

Gulyás Szilárd

Csókás Máté elmlített írása:
/cikkek/elemzesek/oktoberek-uzenete
 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.