Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


SOHA TÖBBÉ…

2010.02.28

Soha többé…


Az Országgyűlés e ciklusbeli utolsó ülésnapján összegzett a kormányoldal, összegzett az ellenzék, ám ez láthatóan senkit nem érdekel. Sokkal inkább a közbeszéd tárgya a Büntető Törvénykönyv még gyorsan elfogadott új, 269/C. paragrafusa, amely a holokauszt-tagadást tiltja. Pontosabban "Aki mások előtt a) a holokauszt történelmi tényét, pusztítását vagy az áldozatok nagyságrendjét kétségbe vonja vagy tagadja, vagy b) a holokauszt áldozatait e minőségükben becsmérli, vagy c) a holokauszt elkövetőit dicsőíti vagy tetteiket helyesli, vagy d) a holokauszt megismétlésére felhív, bűntett miatt három évig terjedő szabadságvesztéssel" teszi büntethetővé. Van, aki szerint ez nem elég körülhatárolt, más a bolsevista diktatúra bűneit hiányolja belőle, egyesek szerint a gondolatbűn és az inkvizíció éledt újjá, sokak meg úgy tartják, hogy az egész úgy fölösleges, ahogy van. Egy viszont biztos: lehet szeretni, lehet nem szeretni, csak egyet nem: megkerülni.
            Miért is veszélyes a holokauszt-tagadás? A holokauszt az emberiség történelmének (egyik) legnagyobb tragédiája, ezért arról sosem szabad elfeledkezni, nehogy még egyszer megismétlődjön. Ezért arról sem szabad megfeledkezni, mi is vezetett hatmillió ember kiirtásához, hogy ha újra azokkal a jelenségekkel találkozunk, akkor még idejében elébe menjünk. Aki tehát tagadja a holokauszt megtörténtét, aki nem akarja, hogy erre az emberiség emlékezzen, az gyakorlatilag a megismétlődése elé emelt gátakat akarja lebontani. A demokrácia alapja kérdések feltevése, az azokra adott, egymásnak ellentmondó válaszok, majd a konklúzió levonása, amiből újabb kérdések következnek – ez továbbra is így természetes. De hogy mindez működjön, ahhoz kell legalább egy biztos pont, amihez lehet viszonyítani. Mint ahogy maga a demokratikus értékrend is egy ilyen viszonyítási pont, amit nem eredendően kaptunk, hanem eddigi civilizációs fejlődésünknek és erkölcsi tudatunknak köszönhetjük. Ugyanilyen stabil pontnak kell lennie annak is, hogy ilyen genocídiumot még egyszer ne engedjünk meg, ezért folyamatosan tartsuk szem előtt a történelem tanulságát.
            Persze, nem ez volt az első népirtás a történelemben, és lehet, nem is a legnagyobb, bár hullahegyeket fölösleges versenyeztetni egymással. És nem is kell. Hiszen minden népirtásnak ugyanaz volt az alapja: a különbségtétel, megbélyegzés, a másik vagyonának, hatalmának, megküzdött státuszának, sőt életének az elirigylése. Továbbá a krízishelyzetek bonyolult kérdéseire várt gyors és egyszerű válaszok, amelyeknek a legegyszerűbb levezetése egy etnikai, vallási, társadalmi vagy bármilyen, kívülről nézve körülhatárolható csoport kollektív felelőssé tétele,  stigmatizálása, erkölcsileg alacsonyabb rendűnek bélyegzése. Röviden ez maga a fasizmus. Az ideológiai kidolgozottsága általában eltérő, de a feszültség levezetésére ideig-óráig mindig alkalmasnak bizonyul. Annyi a szerencsénk, hogy ma már átlátunk a szitán, és az ordas eszmék újjáéledése láttán tudunk mire asszociálni. Ez pedig a mi történelmükben nem más, mint a holokauszt. De ugyanígy asszociálhatunk a törökországi örményekre, az észak-amerikai indiánokra, a sztálini Szovjetunióra, a Pol-Pot-i Kambodzsára, Ruandára, vagy a délszláv háborúra, hogy csak a kapásból beugrókat említsem.
            Kérdés lehet, hogy akkor miért pont a holokauszt tagadását büntetjük? Erre a válasz ugyanaz, ami arra: a bolsevista diktatúra tagadása miért nem kapott helyet a törvényben? És valóban, akár kaphatott is volna, Gyurcsány Ferenc például támogatta a Fidesz módosító indítványát. Ám azért van jó pár különbség a két történelmi esemény között. Az első, hogy – bár ahogy sztálinizmus is egy fasiszta rendszer volt, ugyanígy az volt annak a magyarországi, rákosista változata, és rengeteg gaztett, ártatlanok megalázása, megkínzása és meggyilkolása fűződik hozzá – mégsem volt a szó klasszikus értelmében vett népirtás, ahol válogatás nélkül férfiakat, nőket, gyerekeket tereltek nagyipari halálgépekbe. Más sztálinista rendszerekben (például a már említett Kambodzsában) volt népirtás, de valljuk meg, Magyarország azért megúszta a másodikat (nem mintha ez bármit is levonna az 1949 és 1953 között elkövetett bűnökből). A másik nagy különbség, hogy a náci népirtás hátterében egy bűnös eszme állt, míg a bolsevizmus hátterében nem állt semmilyen. Ellenkezőleg: annak vezetői bújtak egy eszme, a kommunizmus mögé, aminek viszont valójában semmi köze nem volt azokhoz a gaztettekhez, amit ebben az országban és az egész keleti blokkban elkövettek. Ők egyedül a saját diktatúrájuk fenntartása érdekében követték el bűneiket, míg ezzel Táncsics Mihály, Szabó Ervin, Ságvári Endre, Rajk László kommunizmusát árulták el leginkább. Viszont a nácizmus eszméjéből következik a megkülönböztetés, ami még ha nem is jár (bevallottan) feltétlen népirtással, önmagában is minden eszközzel megakadályozandó. Hát még úgy, hogy már jól ismerjük a következményeit. (Például ezért is nem lehetne a vörös csillagot és a horogkeresztet egy lapon említeni - de amíg a rájuk vonatkozó Btk. 269/B.§ hatályban van, addig az maradéktalanul betartandó.)
            Ám a legnagyobb különbség: ma Magyarországon nem létezik olyan politikai erő vagy hang, amely akár a bolsevizmust, akár a még fentebb említett népirtások bármelyikét helyeselné vagy tagadná. Ám a fasizmus és a nácizmus eszméje egyre inkább kezd visszalopózni a magyar politikai közbeszédbe, sőt már itt is van. Hívhatják bárminek - ha az egyes politikai pontok között az átfedés jól látható, akkor az bizony az, ami. Sőt még a mi szerencsénk, hogy még jelképeikről: a fekete egyenruháról és az Árpád-sávos zászlóról is be tudjuk őket azonosítani. Persze azt is tudjuk, hogy minden jelkép azt jelenti, aminek a jelképezésére használják – és bizony, a már egyre kevésbé burkolt cigány- és zsidóellenes szólamokból, népcsoportok stigmatizálásából, a félkatonai jellegből és a tudatos félelemkeltésből tudhatjuk, hogy ez bizony fasizmus a javából. Ahogy egy ismerősöm megfogalmazta: minálunk nem a holokauszt-tagadással van a baj, hanem a holokauszt-helyesléssel. Ezért volt időszerű éppen most meghozni ezt a törvényt.
            Az ilyenkor valóban joggal felmerülő kérdés, hogy konkrétan mi számít holokauszt-tagadásnak, pláne bagatellizálásnak? Valamint véd-e a törvény az ellen, hogy a magyarországi holokauszt felelőseit tisztára mosdassák, és a gyilkosokat ártatlan bárányként tüntessék föl? Bár az új paragrafus külön tiltja a holokauszt elkövetőinek dicsőítését – véd-e az ellen, hogy a magyar zsidók kiirtása fő felelősének, Horthy Miklósnak az emlékére megemlékezést tartsanak? Ugyebár az ő oltalma működött a fehérterror, ő írta alá előbb a numerus clausust, majd a zsidótörvényeket, az ő kezében működő magyar hatóságok írták össze a zsidókat, és ők szorgalmazták a megszálló német csapatoknál "a zsidókérdés végső megoldását" - amire az SS biztosította ugyanezeknek a magyar hatóságoknak az auschwitzi tábort és a vasúti kellékeket. Még akkor is így van, ha Horthyt egyesek "a budapesti zsidók megmentőjének" nevezik, csak mert stratégiai okokból, 1944 júniusában, a szövetségesektől kapott tárgyalási feltétel értelmében, kénytelen-kelletlen leállította a deportálásokat. Ugyanazzal a tollvonással, amivel akár már a kezdetük előtt leállíthatta volna - vagy amivel el se kellett volna kezdenie. Most pedig a csendes rehabilitációja folyik, bűneinek eltussolása. Az ő felelősségét néhányan egyre inkább megpróbálják a náci Németországra és az akkor még a hatalom közelében se lévő nyilasokra tolni. (Nem mintha Horthy negyedszázadon át fenntartott tekintélyelvű, arisztokratikus, fasisztoid diktatúrája önmagában ne lenne elég vád a történelem ítélőszéke előtt.) Ha a holokauszt-tagadásnak van ma nálunk igazán kézzelfogható megnyilvánulása, akkor ez az.
            Lehet történelmi adatokon, pontos számokon, figurák szerepén vitatkozni, ahogy eddig – de csakis a biztos pontok és tények tudomásulvételével. Amit nem lehet: azt állítani a megtörténtről, hogy nem történt meg. Hogy mindezt csak kitalálták, és egy világméretű összeesküvésnek vagyunk az áldozatai. Nem lehet a legszörnyűbb testi-lelki kínokat átélt túlélők visszaemlékezéseit tudatos hazugságként beállítani. Azt állítani, hogy az elkobzott, elrabolt családi vagyonok töredékét visszatérítő kárpótlás valójában a zsidóság jól jövedelmező üzlete, önnön valós vagy kitalált tragédiájából. Lehet a gázkamrák létéről is vitatkozni, de olyankor előbb-utóbb előkerül, hogy a legtöbb embert fagyhalállal, éhhalállal, kényszermunkával és egyéb kínzásokkal gyilkolták meg – ezek fényében pedig szinte már bagatell kérdés, hogy voltak-e gázkamrák, vagy sem. (A hangsúly a "szinte" szón van.) Egy egészséges társadalomban nem is lenne szükség ilyen törvényre, az erkölcs maga szabna gátat az ilyen cselekményeknek.
            Az pedig megint egy másik kérdés, hogy ez a törvény egyébként tud-e majd eredményesen működni? Átmegy-e a köztársasági elnökön, és ha nem, az Alkotmánybíróság mit szól majd hozzá? Lesz-e bármilyen hatása a közgondolkodásra, vagy csak a fasiszták újbóli felhergelésére lesz jó? A holokauszt-tagadás fű alá szorításával megszűnik a létezése is, vagy csak a mi dolgunkat nehezíti majd meg, amikor a demokráciára veszélyt jelentő csoportokat kell beazonosítanunk? Egyáltalán lesz-e jó bármire is? Nem tudni. Viszont az biztos, hogy a Magyar Köztársaság Országgyűlése – a módosító törvényt megszavazó pártoknak és képviselőknek hála – egy régi lemaradását pótolta azzal, hogy ezen törvény megszavazásával is kinyilvánította: soha többé fasizmust Magyarországon!


Tucker Dávid

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.