Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


SZEMBEN A MÚLTTAL

2009.08.04

„A cél, bármely úton is haladjunk feléje, mindannyiunk számára, akik európaiak és magasabb értelemben vett hazafiak vagyunk, közös. Nem vérre, nem fajiságra, nem is misztikumra hivatkozunk, hanem belátásra, jogra, egyenlőségre, testvériségre, szocializmusra, csupa ma oly népszerűtlen és hitelében gyengített fogalmakra egyszóval, amik csak azért népszerűtlenek, hitelnélküliek, mivel a fogalmak értelme az elzüllesztett és hangjától megfosztott Európában ma ismeretlen.”

Remenyik Zsigmond 1937

Több mint hetven évvel ezelőtt írták e sorokat és azt hittük, hogy csak a történelem tanulmányozásához szükséges, rég letűnt kor bizonyítéka és nem eleven tanúja, izzó felkiáltójele a mának. Hogy történhetett mindez?
            Régebben az elmaradottság mentális tekintetben pusztán korlátoltság volt, mára álműveltséggé változott. Mára bebizonyosodott, hogy a történelem tanulmányozása nem a múlt szeretetéből, hanem politikai állásfoglalásból származik. Nem a hagyomány feltárásáról, hanem annak dogmatikus átértelmezéséről, egyfajta „nemzeti okkultizmus” kialakításáról van szó. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint ennek a „nemzeti okkultizmusnak” a nemzeti hagyományokat, a magyar történelmet érintő redukciója. Divat lett az ősmagyarság, a „kitalált középkor” és a náciromantika iránti hisztéria. Ha egy történészhallgató kolléga a „tigris” és „párduc” szavakat hallja nem egy nagymacskára, hanem egy német rohamkocsira gondol, lehetőleg harc közben a keleti fronton. Egy régész kollégának Moravia kapcsán nem a lélektani regény mestere, hanem Szvatopluk birodalma jut az eszébe, és nem győzi hangoztatni, hogy az sohasem létezett. Ezzel szorosan összefügg, hogy az egyik népszerűsítő történész folyóiratot nyugodtan átnevezhetnénk „SS-rajongók” lapjának.
            A meghamisított történelem legjobban a Horthy-mítosz körül érhető tetten. Ő, mint a legfőbb hadúr és mélymagyar hazafi él sok honfitársunk tudatában, aki fehér lovon visszafoglalta Erdélyt. Számomra azonban a ’19-es vöröskatona inkább hazafi, aki a többszörös túlerő ellenére, a magyarság honvédő háborújában fegyverrel visszafoglalta Felvidéket. Számomra ez a vörös kiskatona, teszem azt Illyés Gyula, sokkal nagyobb hazafi, mint az a bukott tiszt, aki a románok farvizén evezve került a hatalomba. Vele nem tudok azonosulni, s ezt Orgovány és Izsák tömegsírjai kellene, hogy minden magyar eszébe véssék.
            Természetesen felháborodásból nincs hiány, hiszen, ha valaki kifogyott az észérvekből a legegyszerűbb és a legkellemesebb az illetőt magyartalansággal és idegenszívűséggel vádolni. Az Én felháborodásom mögött mégis mélyebb hazaszeretet áll, hiszen a hagyomány teljességének igényét követelem, másfelől a hagyomány dogmatikus elferdítése ellen emelem fel szavam. Mert lássunk tisztán: ma nem a múltunk birtokbavétele, hanem kisajátítása zajlik.
            Az a béna tompultság, ami ma elsősorban a köztes-európai baloldal pozícióvesztése mögött áll, az visszavezethető a múltunkkal való szembenézés elmaradására. Nyugat-Európában a baloldal meggyengülése a miénkkel egy időben, de más okból következett be. Az ottani szocialisták most kénytelenek szembenézni a Blair-Schröder fémjelezte „harmadikutas alternatíva” bukásával. Bebizonyosodott, hogy a kapitalizmus szociáldemokrata menedzserlése csak kényszerű kompromisszumokra és a társadalmi problémák elkenéséhez vezet, mely a neoliberális ámokfutás utáni romtársadalommal tehetetlen. (Filmes szempontból nézzük meg ismét az Anglia alkonyát vagy a Trainspotting c. filmet, mely akarva-akaratlanul a Thatcher-adminisztráció legjobb összefoglalása). A „balra át” jellegű szólamoknak ezért sincs ereje sem külföldön, sem itthon, mert nem visszatérésről, hanem a baloldaliság újraértelmezéséről van szó.
            Nálunk a helyzet bonyolultabb, mert még mindig nem számoltunk le a bolsevik örökséggel. Ha társaságban politikáról esik szó nagyjából a harmadik-negyedik mondatban a vitatkozó ellenfél a kommunista múlt stigmájával hozakodik elő. (Figyeljük meg: a bolsevik kártya mindig kijátszható!)
            A szocializmus, mint eszme, utak és tévutak története, olyan labirintus, amiben könnyen eltévedhet az ember. Maga az örökség, a „baloldaliság” is legalább ennyire bonyolult. Hogyan is kerülhetne Orwell és Sztálin egy közösségbe, pusztán azon az alapon, hogy mindketten hívő baloldaliak voltak?
            Azt is látnunk kell, hogy maga a szocialista alternatíva „háromváltozós” hagyományból építkező, ahhoz különböző módon viszonyuló együttes. Ebben a képletben egyik hagyomány sem lehet hegemón vagy kiszorító jellegű, ezt a múltban többször elfelejtettük. A szocialista hagyomány összetevői:

Reformizmus
Anarchizmus
Marxizmus

(Rövidítve: RAM.) Mármost, ezen hagyományokat külön-külön meg kell vizsgálnunk, hogy mit érdemes átvennünk és újragondolnunk belőlük; és mi az, amit természetesen el kell vetnünk. Mivel ennek megbeszélése nem tartozik ehhez a dolgozathoz, a későbbiekben ezt majd bővebben kifejtem.
            Nem győzöm tehát hangsúlyozni, hogy a sztálini Szovjetunió nem a lenini Október reményének megvalósulása volt, hanem egy olyan torzulás, ami a leghatásosabb fegyvert adta minden felelősen gondolkodó demokrata és a nép pillanatnyi hangulatára játszó demagóg kezébe. Nekünk szocialistáknak ebben a kérdésben a legfontosabb feladatunk, hogy Lenin nézeteit kritizálva megtaláljuk azt a progresszív gondolkodót és azt a társadalmi gyakorlatot, melyet mind a sztálinizmus, mind a fentebb említett demagógok összemostak a szocializmussal.
            Természetesen nem hagyhatjuk figyelmen kívül Lenin egykori téves következtetéseit sem. Így a proletárdiktatúra, a reform és a terror együttes alkalmazása és a másként gondolkodó kirekesztése és az az arrogancia, ami elméleti munkásságán nyomott hagyott, egy demokratikusan gondolkodó ember számára elvetendő. Az eredeti lenini elképzelés, a világforradalom víziója legkésőbb 1920-ra bebizonyosodott, hogy elvetélt ötlet. Meg kell ismernünk azokat a kritikákat is, melyek furcsamód balról, a marxizmus talajáról bírálták a Szovjet-Oroszország kínálta alternatívát. Kautsky és Plehanov talán nem hiába hangoztatta, hogy a forradalomra nem értek meg a gazdasági előfeltételek, így a rendszert csak erőszakkal lehet majd fenntartani.
            Ugyanakkor „nem szabad elfelejteni még ma sem: a lenini Október a Szovjetunióban olyan erőket szabadított fel, oly mélyreható átalakulást idézett elő, hogy még a sztálini önkényuralom apokaliptikus államgépezete, a minden szabad emberit megőrlő hatalom se tudta elsorvasztani, maradéktalanul megbénítani és eltorzítani...”
            Sinkó Ervin szavai nagyon is igazak, különösen, ha a NEP-korszak gazdasági eredményeire vagy a ’20-as évek művészeti forradalmára: Eizenstein, Gorkij, Babel és Majakovszkij művészetére gondolunk. A ’30-as évekre kialakult, új utakat kereső formabontó művészetet megakasztotta a dogmatikus személyi kultusz és a terror.
            Ezért, amíg nem nézünk szembe a múlttal, ha nem számolunk le kíméletlenül Sztálin és a sztálini korszak dogmatizmusával, továbbra is védtelenek leszünk a kommunistázás fenyegetésével szemben.
            A demokrácia kapcsán azonban érdemes volna átgondolnunk Lenin nem egy megállapítását. Ma parlamentalizmus van, mely a demokráciának egy olyan formája, ahol négyévenként nagyjából fél évre elhitetik velünk, hogy számít a kisember véleménye, aztán a képviselő párthovatartozástól függetlenül csak a bizottsági tagságért nyomul. Vegyük elő az Állam és Forradalom vonatkozó részeit: „Néhány esztendőként egyszer eldönteni, hogy a parlamentben az uralkodó osztálynak melyik tagja fogja a népet elnyomni és eltiporni” – sajnos ez a megállapítás nagyon is helytálló, amíg minden párt gazdasági csoportok versengésének egyik eszköze.
            Mit lehetne tenni? „A karrierizmus teljes kiküszöbölése pedig megköveteli, hogy egy <megtisztelő> állami állás mégha nem is jár fizetéssel, ne lehessen ugródeszka a bankok és részvénytársaságok jövedelmező állásaiba, mint ahogy az az összes igen szabad kapitalista országban állandóan előfordul.”
            Tehát több demokráciát és kevesebb kapitalizmust. Részvételi és nem parlamentális legyen demokratikus rendszerünk, hogy mindenki, az utolsó nyírségi falusi lakó is magáénak érezze hazánk sorsának alakulását, hogy mindenki lássa: történelmünkben végre megadatott a lehetőség, hogy tegyünk érte valamit.
            Az Állam és Forradalom legsikerültebb részei azok, melyeket Lenin szenvedélyből írt. Telve reménnyel, bizakodással és optimizmussal. „Önmagában véve semmiféle demokratizmus sem hozza meg a szocializmust, az életben azonban a demokratizmus sohasem <önmagában véve> jelenik meg, hanem más jelenségekkel <együttvéve>, befolyást gyakorol a gazdaságra is, előbbre viszi annak átalakítását és maga is változik a gazdasági fejlődés hatására.”

Jelszavunk legyen: Humanizmus, Demokrácia, Szocializmus

Csókás Máté

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.