Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


SZÖRNYEK ÉVADJA

2010.01.17

Szörnyek évadja

Olvasom, hogy egy különös szörnyszülött ütötte fel a fejét a napokban és méretteti meg magát a 2010-es választásokon. Az MDF-SZDSZ „több, mint választási” szövetség gondolatokra késztetett.
            Mi maradt az egykori rendszerváltókból: két törpepárt, mely konokul őrzi az avítt modernizáló éthoszt és hitet tesz a globál-kapitalizmus arctalansága mellett. Ez az önhittség a „rendszerfenntartó-élcsapat” programjából táplálkozik. Ez a szövetség mutatja meg igazán, hogy az egykori „világnézeti” szembenállás mára teljesen értelmét vesztette, mert nincs lényegi különbség a két párt stratégiai elképzelése között. Céljuk a technokrata állam megszilárdításában és működtetésében egyaránt kimerül. Nem mintha a szocialisták és a nemzeti oldal között volna különbség, a nemzeti jelszavak és turulmadarak a jobboldalon ugyancsak a technokrata éthoszt takarják. Erről Szörnyek Évadjakorábban írtam, akit érdekel az könnyedén visszaböngészheti.
             Az MDF legnagyobb bűne, hogy a Rendszerváltáskor nem Németh László „harmadik utas” megoldása, a „minőség forradalma” jegyében indult el, hanem ott folytatta, ahol a bukott „rendszerfenntartó úri osztály” 1944-ben abbahagyta.
            A SZDSZ legnagyobb bűne kétségkívül az, hogy éveken át képes volt elhitetni, hogy alapvetően baloldali párt, valójában csak a hangadó értelmiségi kulcspozíciókat foglalta el és működtette, egy idő óta üresjáraton.
            Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint az irodalom, a művészet és a „kritika” szerepváltása. Az elmúlt évtizedekben az irodalom sajnos lemondott a társadalomról. Azt kell mondanom és írnom, hogy a ’60-as években államunk, a szocializmus paródiája ellenére is, integratívabb volt az etnikummal szemben, az állampolgárainak pedig széles körben elérhetővé tette a kulturális javak fogyasztását.
            Abba légüres térbe, melyet a liberális baloldal feladott folyamatosan beszivárgott a jobboldal. Ez nem feltétlenül tragédia, mert helyreállt az 1944/1947-ben megtört folytonosság és új megvilágításban merültek fel régebbi problémáink is. Az persze nem kendőzhető el, hogy a Rendszerváltás felszínre hozott mindent, így a szemetet is a mélyből, de témánk szempontjából ez lényegtelen.
            A „jobboldali gondolkodás és érvelés” a baloldallal szemben remekül kiütközik Gyurgyák János figyelemre méltó esszéjében: „szemben a nyugat-európai országok baloldali pártjaival és ideológiai irányzataival, a magyar baloldal(iak) (…) a magyar nemzeti érzést leginkább zavaró tényezőként értelmezték, ha nem egyenesen annak kiküszöbölésén munkálkodtak. S mind a mai napig a baloldalon a nemzeti érzés, a nemzeti közösség, a nemzeti identitás, a nemzeti szolidaritás problémájának mégoly ártatlan fölvetését is zavar, tartózkodás, de még inkább tudattalan görcsbe rándulás, vagy éppenséggel zsigeri elutasítás követi, s azonmód a nacionalizmus, a sovinizmus, ha nem egyenesen az antiszemitizmus, a rasszizmus és a fasizmus jelenik meg lelki szemeik előtt”.
            A liberális kultúrrelatavizmus legszignifikánsabb példája a Nyugat 100 nevű rendezvény volt. Egy (nemcsak) irodalmi forradalomról ilyen üresen, ilyen semmitmondóan és ennyire átesztétizáltan még sohasem beszéltek. Így lett Adyból egy exhibicionista dekadens költő a társadalmi reformer helyett; így lett Juhász Gyulából a félrecsúszott nyakkendők és Annák költője a lázas kritikus és műértő helyett; így lett Babits emberi magatartásából esztétikai ítélet a liberalizmus következetes képviselője helyett; és végül így lett Krúdyból a nosztalgia mestere a dzsentry deklasszálódásának érzékletes megfestője helyett. A sort nem folytatom, bár lehetne.
            A jobboldal térnyerése és a liberális kultúrrelativizmus egyaránt megingatta és lerombolta a megmaradt szocialista éthoszt, pedig Dózsától Bibóig a rendszerkritikai oldal története széles spektrumot ölel fel. Mindenesetre Gyurgyáknak sok tekintetben igaza van, ezért emlékeztetőül Adytól idéznék egy baloldali hitvallást:

Harcunk a magyar Pokollal van,
Mindent erre tettünk,
Ennek a kapuit döngetjük,
Ezé a harcé lelkünk, testünk,
Ez vesztünk vagy győzelmünk: sorsunk.


Az irodalom elsődleges feladata mindig politikai természetű volt. A társadalom visszásságait, a jelen hatalmi rendszer kritikáját kellene adnia (ön)ömlengés, (ön)reflexiók és irodalomtörténet helyett. Moldova György, Nádas Péter és Spiró György kivételével nem tudok olyan szépírót megnevezni, aki írói hivatását ne ebben a szellemben nevezné meg. Meglátásom szerint ezért nincs ma igazán jó irodalom és ami igazán égető hiány: líra. (Lovasi András dalszövegeit leszámítva.)
            Az igazi, emberi hitvallást az értelmiség feladatáról Pier-Paolo Pasolini így foglalta össze: „Egy becsületes értelmiséginek, művésznek azért kell harcolnia – az eszmék fegyverével –, hogy az eljövendő forradalmat szolgálja: a fennálló társadalmi rend forradalmi szemléletű bírálatát kell adnia. Lényegében ennyi a politikai és művészi hitvallásom.”
            Az értelmiség azzal, hogy a tömeget a XX. század utolsó harmadában magára hagyta két szörnyszülöttet szabadított a világra: a populistát és a technokratát. E két embertípus a társadalomban elmélyült kulturális szakadék terméke.
            Egy megjegyzés: túlságosan hajlamosak vagyunk mindent csak nemzeti szempontból nézni, pedig itt sem történt más, mint hódolat a világdivatnak: az 1968 utáni erjedés gyümölcsei mostanra értek be igazán. A napokban olvastam egy flamand író, David van Reybrouck meglátásait a „populizmussal” kapcsolatban. Évek óta az első értő és megértő megnyilatkozás erről a jelenségről.
            Az, hogy Európa-szerte megerősödött az antiszemitizmus, fellángolt a rasszizmus és elszabadult a jobboldal, mindezen jelenség az értelmiség fentebbi árulásával hozható összefüggésbe. A populizmus alapvetően egy spontán reakció a jelen politikai gyakorlata ellen, mely a politikát elit műfajként kiutalta a középosztály és az értelmiség játszóterének. Ebből kiindulva a populista lázadás nem más, mint a leszakadó, leszakadt vagy a társadalomból kiesett emberek elkeseredett rohama a világ ellen. Ebben máris utolértük Európát.
            Nézzünk végig a parlamenten: egyre fiatalabb, de magasan kvalifikált alakok tűnnek fel, aki meggyőzően és érthetően beszélnek a forint árfolyamáról, de lefogadom, hogy nem tudnák megmondani, hogy mennyibe is kerül egy üveg Ászok, 1 kg kenyér és 1 l tej. Az MSZP központ melletti becsületsüllyesztőben nem hiszem, hogy valaha is söröztek, de azt sem hiszem, hogy a Fidesz székházzal szembelévő kínaiban egyszer is ebédeltek volna országunk választott vezetői. Talán közelebb kerülnénk egymáshoz, ha gyűlölködés és címkézés helyett leülnénk és kibontanánk egy üveg bort. Végezetül, ha már megidéztem Adyt, úgy vele búcsúzom:

Ős Napkelet olyannak álmodta,
Amilyen én vagyok:
Hősnek, borúsnak, büszke szertelennek,
Kegyetlennek, de ki elvérzik
Egy gondolaton.
(…)
(S az álmosaknak, piszkosaknak,
Korcsoknak és cifrálkodóknak,
Félig-élőknek, habzó-szájuaknak,
Magyarkodóknak, köd-evőknek,
Svábokból jött magyaroknak
Én nem vagyok magyar?)


Csókás Máté

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.