Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


További gondolatok a „liberális dilemmához”

2009.07.29

Csókás Máté írása (2009. július 19.) fontos dolgokat próbál körüljárni, elsősorban a magyar liberalizmus jelenének és közeljövőjének elemzésével, emellett a baloldal szerepét és a liberalizmushoz való viszonyát is boncolgatja. Ehhez fűznék hozzá néhány gondolatot, amely – Csókás hazai ügyekre koncentrálását kiegészítendő – európai viszonylatban is vizsgálja a problémát.
Talán furcsa a liberalizmus kritikájához egy látszólagos „reakcióst”, egy dominikánus papot segítségül hívni. Persze, ez a pap, Henri-Dominique Lacordaire (1802-1861), saját korának egyik legfelvilágosultabb, „legliberálisabb” ékesszóló katolikusa volt, akit méltán előfutárának tekinthetne a XX. századi „felszabadítás teológiája”.
„Erős és gyenge, gazdag és szegény, mester és inasa között a szabadság az ami elnyom és a törvény az, amely felszabadít.” – így szól Lacordaire idézete, amelyet a www.gondolkodjunkegyutt.hu honlap mottójául is választottunk. Abban a korszakban született, amikor a liberalizmus a progresszió ideológiája volt, amikor a feudalizmus maradványait kellett eltakarítani az útból. A legkövetkezetesebb szabadgondolkodók azonban már akkor is felismerték, hogy a „szabadság” gondolata önmagában súlyos következményeket is hordozhat és a saját ellentétébe fordulhat.
Korunk liberalizmusa igazolja ezt a felismerést. A neoliberális ideológia mindenütt a „határok” lebontását követeli, globalizációt, decentralizációt, deregulációt. A kollektív szerződések helyett egyéni alkukat a munkáltatók és munkavállalók között. Mindent privatizálni, mert a magántulajdon képes a leghatékonyabban a legmagasabb profitot megtermelni. A verseny minden „torzítását” felszámolni – hogy az uniós Bolkestein-direktíva fő gondolatát idézzük… Mindezek a törekvések a korlátlanná tett szabadság súlyos veszélyeit idézik fel, egyre szélesebb körben honosítják meg az egyenlőtlen felek közötti konfliktusok „szabadságellenes” szabadságát, éppen azzal, hogy a „törvény”, a korlátok hatását próbálják minél szélesebb körben megszüntetni.
Természetesen a mai liberalizmus sem ellenzi a jog, a törvény uralmát általában. Sőt, mindig is kiáll a jogállamiság védelmében – egészen addig, ameddig a törvény nem az uralkodó osztályok gazdasági érdekeit korlátozza. Attól kezdve a törvény „protekcionizmussá”, „bürokratikus túlszabályozássá”, „versenykorlátozássá/torzítássá” stb. válik. Ez az ideológia vezetett oda, hogy nemcsak a nemzetállam, de a helyi kormányzatok – tehát az állampolgárok által választott testületek - befolyása is meggyengült, miközben a transznacionális, semmiféle demokratikus ellenőrzésnek alá nem vetett gazdasági-pénzügyi birodalmaké elképesztő mértékben megnőtt. A liberalizmus „szabadságvédelme” visszaszorult néhány kisebbség – színes bőrűek, homoszexuálisok, vallási szekták, nemzetiségek – emberi alapjogainak – de soha nem szociális jogainak (!) – védelmére.
Megítélésem szerint ezzel a liberalizmussal a baloldalnak nem sok közös ügye van. Az említett kisebbségek szabadságjogait a szélsőjobboldali erők kivételével a fejlett világban senki nem vonja kétségbe; ahol a szélsőjobboldali csoportok bűnbakképzésre próbálják felhasználni őket, ennek alapját mindig a társadalom széles rétegeinek az uralkodó osztályok általi kizsákmányolása teremti meg, amely a társadalom destabilizációját idézi elő. Mély kétségeinket kell kifejeznünk egy olyan „elit” iránt, amely – hogy csak egy példát mondjunk – elvben törvényileg előírja a középületek akadálymentesítését a fogyatékkal élők számára, miközben a költségvetési egyensúly érdekében csökkenti vagy megvonja a támogatást tőlük, hogy hozzájussanak azokhoz az eszközökhöz, amelyek segítségével használni tudnák az akadálymentesített épületeket. Ugyanilyen kétséges az az „antifasizmus”, amely nem veszi tudomásul, hogy a szélsőjobboldali ideológia terjedéséhez a növekvő egyenlőtlenségek, széles rétegek lecsúszása teremti meg a „fogadókészséget”.
Ehhez képest szinte másodlagos az a tény, hogy a klasszikus, hosszú múltra visszatekintő magyar liberalizmus mindig erős konzervatív, antiszocialista vonásokat viselt – így fémjelezhette a dualista rendszer „szabadelvű” pártját Tisza István és a hasonszőrűek. A rendszerváltás során létrejött Szabad Demokraták Szövetsége ezt a hagyományt soha nem vállalta, tradíciói között a reformkor és az 1848-as forradalom szabadelvű politikusait, az 1918-as polgári demokratikus forradalom radikálisait, a két világháború közti szociáldemokrácia, valamint az 1945 utáni kommunista mozgalom 1956-ban „bűnbeesett” vezetőit említették – a Tisza-féle liberalizmus az MDF Antall-féle vonalának hagyományai közé tartozott. Ennek is köszönhető, hogy a rendszerváltást követő első választáson különösen az értelmiség és más szellemi foglalkozásúak, városiak körében nagy befolyásra tettek szert. Ez a befolyás azonban nem jelentette a liberalizmus valódi támogatottságát. Kolosi Tamás egy szociológiai felmérésben, amely nem a szavazási állásfoglalást, hanem egy szisztematikus kérdőív-rendszerrel a valódi értékválasztásokat kutatta, megállapította, hogy a konzervatív és szocialista értékrend kb. azonos támogatottsága mellett a valódi mai liberalizmust csak a magyar lakosság kb. 10 %-a vallja magáénak. Egy szűk évtized múltán mindez a szavazatokban is megnyilvánult: 1998-tól az SZDSZ soha nem érte el ezt a 10 %-ot sem, mivel konzervatív antikommunista illetve kisebb részben baloldali „peremszavazói” rátaláltak a számukra megfelelőbb nagy „néppártokra”, a Fideszre és az MSZP-re.
Bár a párt egyértelműen támogatta Bokros Lajos megszorításait, az 1998-ban tőle elfordult, Fideszhez pártolt antikommunista szavazók nem elsősorban ezt, hanem a nacionalizmust és a történelmi egyházak közvetlen politikai szerepét elutasító felvilágosult álláspontját, valamint az MSZP-vel 1994-ben kötött kormánykoalícióját nem tudták elfogadni, ezért találták meg új pártjukat a régi magyar reakciós konzervatív-liberális konszenzust felkaroló Fideszben, amely Bokros programját nem antiszociális jellege, hanem „nemzetellenessége” miatt bírálta.
A 2006-ban elkezdett neoliberális „reformpolitika” nem csupán megszorító jellege miatt volt eleve kudarcra ítélve. Bár nem könnyen, de a tömegek rávehetők egy időleges megszorító politika elviselésére, ha azt érzik, hogy később ennek gyümölcseit élvezhetik. Nyilvánvalóvá vált azonban, hogy a kormány tervei a közszolgáltatások privatizációjára, főleg az egészségügyből, oktatásból történő forráskivonásra irányulnak. Mindez egy elitista arroganciával társult, amely a magyar liberális politikusoknál korántsem új jelenség, de az egészségügy élére állított tehetségtelen, romboló vezetők esetében különösen visszatetsző volt. Ráadásul ez társult az MSZP-vezetés hasonló stílusával. Ennek következtében az SZDSZ támogatottsága mélypontra zuhant és – eltérően a Bokros-program időszakától – magával rántotta az MSZP-t is, amelynek baloldala soha nem volt képes megfelelő ellensúlyt képezni a liberalizálódó pártvezetéssel. A liberalizmus hazai bukását a globális pénzügyi válság tetőzte be, amely világméretekben mutatta meg a neoliberális gazdaságpolitika csődjét, különösen annak Magyarországot érintő súlyos következményeit, miközben a válságot előidéző okok Magyarországtól függetlenül alakultak ki. Tovább mérgesítette a helyzetet, hogy a válságot a hazai és külföldi nagytőke azoknak a „reformoknak” a kikényszerítésére használja fel, amelyek a válság előidézői voltak a nyugati országokban. A „válságkormány” kulcspozícióiban közvetlenül a nagytőke emberei ülnek.
Az eredetileg „balról” érkezett vezetők távozásával a liberális politikában megmaradhat néhány befolyásos kisebbség – például a melegek – jogainak védelme, inkább, mint az underclass helyzetbe taszított romáké, ahol tovább fokozza a gondot, hogy a nyomorgó romák megélhetési bűnözését a liberalizmus morálisan nem igazán képes elkülöníteni a roma bűnözők életmódjától (uzsorások, garázdák) – mivel mindkét esetben csak a „kisebbségi” probléma lebeg a szemük előtt – amiből természetesen az alacsony érdekérvényesítő képességű megélhetési tolvajok és a segélyen élők fogják húzni a rövidebbet. Ez akár oda is vezethet, hogy a korrupciótól megcsömörlött liberális szavazók is beállhatnak egy rendpárti jobbközép kormány hallgatólagos támogatói közé, vagy legfeljebb „őfelsége ellenzéke” szerepet vállalnak. Ez a szerep korántsem idegen a régi hazai liberalizmustól, negyedszázadon át játszották ezt a Horthy-rezsim idején – bár ez sem mentette meg többüket attól, hogy a náci megszállás idején ne kerüljenek koncentrációs táborokba…
Ennél sokkal komolyabb probléma a magyar – és az egész európai – baloldal apálya. Az EP választásokon a „harmadikutas” szociáldemokrácia egyértelműen levitézlett, a brit Munkáspárt, a német SPD, a francia PS és az olasz PD egyaránt súlyos vereséget szenvedett, függetlenül kormányzó vagy ellenzéki pozíciójától. Ez egyáltalán nem meglepő, törvényszerű következménye annak az ideológiáját vesztett, a liberális gazdaságpolitika zsákutcájába feledkezett „harmadikutas” irányzatnak, amely az utóbbi két-három évtizedben jellemezte ezeket a pártokat. Sajnálatos módon azonban csalódott szavazóikat az Európai Egyesült Baloldal pártjai sem tudták elszívni, sőt Olaszországban még mandátumhoz sem jutottak. A válság két fő haszonélvezője a szélsőjobboldal és a zöld pártok lettek. Utóbbiak megerősödése akár örvendetes is lehetne, ha gyakorlati politikájukban nem mutatnának hasonló affinitást az üres liberalizmus és a széndioxid-kvótakereskedelemig látó zöld politika iránt, mint a bukott szociáldemokrácia.
Az a tény azonban, hogy az ökológiai problémákkal a progresszív választók jelentős része megnyerhető, figyelmeztető kell legyen a baloldalt újjáépíteni szándékozók számára. Az ökológiai kérdéseket politikájuk középpontjába kell állítaniuk és ezeket baloldali módon, az egészséges környezethez való, a szociális helyzettől függetlenül egyenlő ökológiai jogok oldaláról kell hangsúlyozniuk, ami azt is jelenti, hogy ki kell állniuk a környezetvédelmi problémák elsődlegesen piaci megoldását szorgalmazó „polgári zöld” javaslatokkal szemben, amelyek megvalósulásuk esetén a szociális egyenlőtlenségeket ökológiai egyenlőtlenségekké is transzformálnák (gondoljunk csak a hazánkba irányuló német vagy osztrák szemétexportra. A baloldal számára továbbá elfogadhatatlan az Európai Unió jelenlegi integrációs modellje, amely a tényleges föderáció helyett a nemzeti kormányok önző helyi érdekkonfliktusainak színterévé, a „nemzetek versenyének” sajátos fórumává teszi az uniós politikát. Világosan meg kell mutatni a magyar közvélemény számára, hogy a kormány megszorító politikáját az uniós pénzügyi politika is sugalmazza, hogy a „nagylelkű”, „olcsó” uniós és IMF-hitelek költségvetési feltételei egyidejűleg kötik gúzsba a magyar válságellenes gazdaságpolitikát és taszítják nyomorba az ország lakosságának egy részét és létbizonytalanságba egy másikat. Az ordas eszmék térnyerése, az ostoba nacionalista retorika és szittya áltudomány szalonképessé válása összefügg a szűklátókörű uniós és ennek nyomán haladó szervilis hazai kormánypolitikával, amely az állandó adósságválságban vergődő ország kilábalását lehetetlenné teszi és széles tömegeket fordít szembe az európai gondolkodással is.
Az új magyar baloldalnak – felhasználva a nyugati baloldal ezzel kapcsolatos eddigi tapasztalatait – erős és széles körben elfogadást nyerő kritikát kell megfogalmaznia a globális és uniós kapitalizmus intézményrendszerével szemben, adott esetben – ha tömegeket mozgósító célhoz szükséges – akár a populista retorika alkalmi felhasználásától sem visszariadva, azonban a szélsőjobboldal hasonló megmozdulásaitól úgy szervezetileg, mint ideológiailag szigorúan elhatárolódva.
Világosan ki kell mondani, hogy szemben a szélsőjobboldallal, az európai baloldal nem nemzeti bezárkózással akar védekezni a neoliberális unió ellen, hanem magát a neoliberális uniót akarja megváltoztatni. Azt az uniót, ahol a szent versenyt szerződések egész sora védi jogilag is, míg a szociális jogok legfeljebb jámbor ajánlásként jelennek meg ezekben a dokumentumokban.
Több Európát – egyre kevesebb kapitalizmust – ez lehetne egy uniós baloldal mottója. Amelyhez a régi és új tagállamok eurobaloldali erőinek minél sürgősebb összefogását és közös cselekvését kellene elérni – együtt az össz-európai szakszervezeti mozgalom közös, egész unióra kiterjedő politikai demonstrációival és sztrájkjaival, eltérően az eddigi, csupán nemzeti keretekben folyó érdekvédelmi küzdelmeitől.

Hrabák András
2009. július 28.

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.