Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


ZÁRÓRA - NYITÁS ELŐTT

2010.12.31

Kép A nemzet tolla az év utolsó előtti napján leírta a nevét. A szó valós és átvitt értelmében egyaránt. Úgy idehaza, mint a nagyvilágban. Ám örvendjünk is! Hiszen a magyar történelemben eddig még soha nem volt egybefüggően két évtizeden át sajtó- és szólásszabadság. (Frivolnak hangzik, de az új média- és sajtórend értelmében 2011 január elsejétől elvileg a szocialistákat sem szabad – sem nyíltan, sem burkoltan – megsérteni, vagy kirekeszteni.) Kétségtelen, a mai nappal a szabad sajtó és a szabad média korszaka ugyan lezárult, de majd legközelebb újra nekifutunk, hátha sikerül ezt az eddigi két évtizedes „rekordot” is megdönteni.
            Igaz, nálunk más polgári jogok sem bírták ilyen „hosszú” távon. Sőt, például a demokrácia is pusztán röpke pillanatokig lobbant fel a magyar történelem horizontján, s nemzetünk ezer évének első lényegesebb ismerkedési kísérlete a rendszerváltástól mostanáig tartott. 20 év. Ifjú demokráciánk valószínűleg elfáradt, tehát most pihenőbe küldte a hatalom. Érdemes lesz feldolgozni az idevágó tapasztalatokat.
            Lássuk be, hogy most még nem tudtunk mit kezdeni a demokráciával? Meglehet. Húsz éven át az erő politikái csillogtak, az alkalmazkodáséi igen lemaradtak. S most itt állunk egy önmagában is gyengélkedő Európa kellős közepén, azon a ponton, ahol a fényesebb délibáb uralja a nemzeti tájképet.
            Jobbára áltatott a bal, s most balul sül el a hamis jobb. A balegyenes a levertek szemszögéből jobbról jött. Az értékek – mármint az a kevés, ami van – összekavarodtak, s az egész ország irányt veszített. A hatalom itthoni kétharmados igazsága lidércfényként pislákol a civilizált világban.
            Lesz itt még megtanulni való lecke, bőséggel! Előttünk áll egy megszégyenítő sorozat, éspedig az EU elnökségi félévünket övező, várható bojkott-hullám, illetve a februári dülledt szemek az adócsökkentésnek kikiáltott népnyúzás kapcsán, s meg fogunk ismerkedni azzal is, milyen az, amikor nem a csőcselék éli ki zsigeri indulatait az utcán, hanem a mindennapok embere fog munkát és kenyeret követelni.
            Így hát valóban szükség lenne nemzeti együttműködésre. Persze groteszk az az együttműködés, amelyik eleve kiszorító szándékokra és jelszavakra „épül”. 2010 tavaszán a szavazó választópolgárok hatalmas igent mondtak a változásra. Változtatni akartak a tesze-toszaságokon, az igazságtalanságokon, az átláthatatlanságokon és a becsapások uralmán. Az új kormány viszont csak egyetlen metszetben nyúlt a hatalom eszköztárához: kétségtelenül üt-vág, de ezenközben még inkább igazságtalan törvényeket rakott a nép nyakába, minden nyilvános ellenőrzés elé falakat emelt és a gátlástalanságig fokozta a hazugságáradatot.
            Mi pedig itt ülünk a kifosztás közepette, révetegen feltartott kezekkel és hallgatjuk a sunyi dajkamesét az értékeink biztonságos helyre viteléről? A rablóbanda arra hivatkozik, hogy elkergette a besurranó tolvajokat? Ilyen változást akartunk? Nyilván nem!
            Távolabbról nézve a demokrácia nem más, mint az emberek és közösségeik védelme a hatalommal szemben. A „bal” szem a dolgozó emberekre fókuszál, a „jobb” szem inkább a sikeresekre. Ám rengeteg a bandzsítás, a kancsalítás, a pislogás, a kacsintás, avagy a szemlehúnyás. A nap végén azonban az összkép a fontos. Ez az összkép ma Magyarországon kaotikus és vészjósló. A szabadságjogok horthysta megnyirbálása, az ebből fakadó hátrányos megkülönböztetések szálasista törvénybeiktatása és a társadalmi segítség-mechanizmusok kádárista elnyomása valós erővel kényszeríti ránk a meghaladni és felejteni vágyott XX. század gyalázatos történelmének újrajátszását. Márpedig a magyar nép nem lehet bábszínházi kellék-társulat bizonyos rendezők kezében, hogy a kiváltságosok mulatságát szolgálja!
            Merre a kiút? Bizonyosan másfelé, mint a magán-megtakarítások kormányzati és napi költségekre való államosítása. Kötelezték volna inkább a magán-nyugdíjpénztárakat, hogy iskolai, egyetemi kötvényeket vásároljanak! Számomra az elfogadható lenne, ha a jövőnek szánt megtakarításainkat az oktatásba fektetnénk. A gondolataimban a fiatalok gondos nevelése egyenértékű a közeljövő biztonságával. Sőt! Magyarország majd akkor lesz vonzó, ha segíti a kimoccanást, ám jóleső izgalommal telíti a hazatérést.
            Ezzel szemben ma Magyarországon a valóság az, hogy aki csak teheti, távozik innen, de tán még ennél is kirívóbb hétköznapi szégyen, hogy nem csupán a többség, de még a tehetősebb iskolás gyerekek sem feltétlenül reggeliznek. (A gazdag országokban szinte minden gyerek az iskolában reggelizik.) Ma Magyarországon a fiatalok döntő hányada mondvacsinált diplomákkal házal a munkaerőpiacon. A gazdag országokban viszont a minőségi (felső)oktatás van az előtérben.
            Hol vannak a munkahelyek? Számomra a munkabéke egyik fontos eszköze lenne, ha a hasznos társadalmi szolgáltatásokat végzőket is munkásnak tekintenénk, lett légyen szó otthoni idős- és betegápolásról, családi bölcsődéről, óvodáról, illetve több gyermek neveléséről.
            Nekem a hatványozott értékszerzésről a hatványozott közteherviselés jut eszembe. Ehhez képest az alulfizetett magyar dolgozók milliói januártól több adót fizetnek, pár százezer magasabb jövedelmű ember viszont jóval kevesebbet. Ha valamibe, ebbe soha nem nyugodhatunk bele.
            Ma Magyarországon szinte fel sem merül, hogy az elérhető munkahelyek elérhető lakhatási lehetőségekkel párosuljanak. A gazdag országokban pedig e kettő kéz a kézben jár. Ma Magyarországon minden korosztályt érintően növekvő alultápláltság, sőt lopakodó éhezés van. A gazdag országokban számos eszközzel segítik a változatos népkonyhai, vagy ezekkel egyenértékű kezdeményezéseket. Ma Magyarországon telente százával fagynak meg emberek az utcákon. Százával!!! A gazdag országokban még a szállásipar is részt kap ennek a problémának a megoldásában.
            A gazdag országok nem azért cselekszenek így, mert úgymond megtehetik, hanem attól gazdagok, hogy ezeket megtették, megteszik.
            Tisztában vagyok azzal, hogy 20 évnyi magyar demokrácia vívmányi nem összehasonlíthatók több évszázados polgári társadalmak eredményeivel. Ám itt is alighanem igaz, hogy a türelem a legjobb tanácsadó: a demokrácia hiányosságai nem válthatók át a demokrácia hiányára.
            Azt is tudom, hogy tőlem, mint szocialista politikustól többen bűnbocsánat-kérést  várnának. Nekik csalódást fogok okozni: semmi okom rá! És nem csupán  nekem, hanem társaim többségének sem. Tévedtünk? Sok esetben igen. Ám nyilván nagyobb értéket látok a tévedéseink belátásában, mint a korábban néhányunkat is időnként elöntő hatalmi gőg csalfaságaiban. És elég a kettős, vagy többes mércékből! Tudomásul kell vennünk, hogy a „romantikus” nokiás dobozok éppúgy a „látványkonyhai vakítás” legendatárába tartoznak, mint a „becsülettel” megdolgozott milliárdos vagyonokról szóló tanmesék. Nem tudok ugyanis sem olyan balga munkavállalóról, aki a fizetését meghaladó baksist fizetne az állásáért (ha pedig mást csinált, akkor szóljon a téma arról!), és olyan magyar nagyszerűségről sem nagyon, amely a világ piacán fialta volna a milliárdokat (kivéve pl. Rubik-kocka.). A valóság alighanem jóval póriasabb. A bűnöket azonban sem kiszínezni, sem halványítani nem szabad. Az igazság megismerése valamennyiünk közös joga.
            Ma Magyarországon szinte minden hazai óriásvagyon gyökere az állami szerkezetbe vezet vissza, s onnan táplálkozik. Akár lebukott a mai tulajdonos, akár nem. Ám a bűn akkor is bűn, ha a hatalom követi el. A hatalom csak addig lehet ártatlan, amíg hatalmon van. S ez nem csak visszatekintve, hanem előrenézve is így van, s lesz. Az igazi kérdés azonban az, hogy mit is kezdjünk a hatalmakon átívelő bűnözőkkel? Egyelőre a nép picinyke vagyonainak elkobzását látjuk. A frankhitelek korbáccsal ösztönzött fizetési kényszere és a nyugdíj-megtakarítások einstandolása  aligha vezet a közjóhoz. Szerintem célszerű lenne a focipályák diszkrét paravánjai helyett a nyilvánosság előtt is elbeszélgetni azokkal az oligarchákkal, akik a népnél jobban ismerhették a frankhitelek kockázatait és mellékhatásait, továbbá kezelgették az eddig leginkább a számukra tejelő közösségi pénztárakat.  Ha a mai hatalom kiereszti a felelősségből Járait és Csányit, akkor méltán megy velük együtt a történelem szemétdombjára.
            Ha valamit ma Magyarországon államosítani lenne érdemes, az az OTP és a MOL. Mindkét cég az elmúlt évek során több állami támogatást járt ki magának, mint amennyi a kimutatott értékük. Mindaddig, amíg a miniszterelnök kesztyűs kézzel simogatja ezt a két összeforrt konglomerátumot úgy, hogy immár évek óta  egy megveszekedett állami fillér (értsd: állami befolyás) sincs ezekben a cégekben, nos mindaddig a mai kormányfő számomra egy szimpla ügynök. Meg is érdemli, hogy őt is és miniszterét úgy hajtsák el Moszkvából, hogy egy „díszebéden” közöljék velük a semmit.
            Én olyan országban szeretnék élni, ahol az egyenlő elbánás az úr. Ma tízezer kétes forintokért börtön, százezrekért vesszőfutás, milliókért vizsgálat, száz milliókért adóegyezség, milliárd felett pedig ünneplés jár. Sok milliárd fölött még az állami kitüntetés is hovatovább elengedhetetlen. Nem csodálom, hogy az ilyesfajta „demokráciától” megcsömörlött a nép. De ismétlem: a betegséget kell leküzdeni, a beteg demokrácia lemészárlása nem megoldás.
            A demokrácia nem csak elvont fogalom. Életforma. A létező emberi tudások megszerzésének a joga éppúgy benne van, mint a méltányos élelemhez, a méltányos lakhatáshoz és a méltányos munkához való jog. Bolond az az állam, amely nem ezeknek az elsődlegességén fáradozik.
            A kiúthoz azonban a régebb óta szőnyeg alá söpört ügyek felfedése is hozzá tartozik. A mai modern európai gondolkodás nagyon is napirenden tart több olyan kérdést, amelyek Magyarországon inkább csak a sokadlagos oldalakon szerepelnek. 2011-be lépve hadd említsek meg kettőt.
            Törekedjünk arra, hogy a XX. század, és az azt megelőző korszakok még erősebb paternalizmusával szakítsunk! Politikai hitvallásom egyik legfőbb lényegeként állítom, hogy a nők ugyanúgy különleges és mással nem összemosható társadalmi szereppel bírnak, mint a férfiak. A modern feminizmus az az ellensúly, amely helyére billentheti a nemek közötti egyensúlyt, s nem kell félni attól, hogy a változatos szerepmegosztások borítanák a társadalom fenntarthatóságát. Férfiak és nők, továbbá fiúk és lányok. A demokratikus családmodell építőkövei. Tetszőleges kiterjesztésben.
            Sok minden mellett Magyarország akkor lesz boldog, ha békét köt a természettel is, s az embert magát a természet részének ismeri el. Jogaink azonosak: az élet maga. Árvíz, belvíz és vörösiszap. Mindhárom tragédia nekünk, magyar embereknek róható fel, mindhárom történés ostora rajtunk, magyar embereken csattant. „Természetesen” lehet ostobán bánni a természettel, de mégis a természet a nagyobb úr, hiszen ő az egész, mi pedig a rész. Végső fokon a természet az eleve győztes, hiszen nincs olyan emberi győzelem, amit a természet komolyan vehetne. A természetellenest a természet ledönti. Az emberi pusztításra az ember pusztításával válaszol. A szükséges felismerések azonban nem csak a baloldalnak adnak feladatot.
            Ennél persze több a tanulatlan lecke. Sajnos egy tanultnak hitt ország lecsúszásának tettesei és szemtanúi voltunk és vagyunk. Mindannyian! Persze pótcselekvésként nyilván lehet hinteni a fekete pontokat, minden irányba juthat zsákszámra, de pont annyi ennek az értelme, mintha gyász-konfettivel búcsúztatnánk az elmúlt 20 esztendőt.
            Inkább tápászkodjunk fel! Nem tagadva, hogy léteznek bal- és jobboldali világképek, sőt, a kettő között is találunk kisebb-nagyobb gondolatrendszeri zárványokat, ám azzal is számolnunk érdemes, hogy sem a társadalom eszmei irányultságának uniformizálása, sem pedig a többségi képletek hajhászása nem hozza el a Kánaánt. Az elvont fogalmakon túl is van élet! Sőt! Munkahely, lakhatás, élet. Fiatalok, nők, környezet. Mély meggyőződésem, hogy ezen hat szó előtérbe helyezése az, ami Magyarországot előbbre lendítheti. A magam részéről minden erőmmel ezen fogok dolgozni. Ehhez várok szövetségeseket. Lopás, elnyomás és zsarolás viszont semmiképp nem lehet a jövő kulcsa.
            Most kényszerű záróra van a „magyar demokrácia” feliratú szobában. A mai magyar hatalom sajnos vak, süket és néma. Igaz, néha bornírtan gügyög, habár ettől még nem lehet vele kommunikálni. Gyűjtsünk hát erőt és döntsük meg! Ám a legyőzöttekre is szükség lesz. Holnap újra nyitunk, de velük együtt! Az országért! Mert dolog van, bőven.

Büszke 2011-et, Magyarország!

Szanyi Tibor

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.